Pócs Dániel: Exemplum és analógia  

Hunyadi (Corvin) Mátyás máig élő mítoszának megteremtésében nemcsak az utókor játszott kiemelkedő szerepet. Az 1458-ban trónra lépett király, dinasztikus legitimáció hiányában szükségszerűen használta fel a hatalmi reprezentációnak azokat a vizuális és verbális eszközeit, amelyek hozzájárultak a sikeres imázsépítéshez. Ebben a tekintetben és elsősorban a Budán (és Visegrádon) kialakult reneszánsz udvari kultúra nem annyira a célok, mint inkább az eszközök szempontjából volt újszerű. A reneszánsz patrónus szerepét elsajátítani igyekvő Mátyás soha nem szakadt el teljesen az uralkodói reprezentáció középkori tradícióitól. Az a közhely pedig, amely Mátyást reneszánsz mecénásnak nevezi, éppen a reneszánsz mecenatúra fogalmának pontosabb meghatározása alapján látszik kevéssé tarthatónak. Művészetpártolásának legsajátosabb eleme éppen e kettősség. Ennek a kettősségnek legfontosabb emlékei azok a firenzei miniatúrák, amelyek vizuális eszközeikkel pontosan artikulálják az uralkodói elvárásokat. Közismert tény, hogy a Bibliotheca Corviniana ma ismert anyagának leggazdagabban díszített példányai Mátyás uralkodásának utolsó éveiben, Firenzében készültek. Az elsősorban Attavante degli Attavanti, a di Giovanni testvérek és Francesco del Cherico műhelyéből kikerülő, elsősorban patrisztikus szerzők teológiai munkáit tartalmazó, illetve a palota­kápolna liturgikus használatára szánt luxuskódexek egyik sajátossága, hogy bennük a megrendelő és dinasztiájának portré-reprezentációja kiemelkedő szerepet játszik. Az uralkodói reprezentáció eme nyilvánvaló eszközének egyik legfontosabb, és mindmáig nem pontosan elemzett példája a firenzei Biblioteca Medicea Laurenziana Psalterium-corvinájának kettős címlapja.

Mátyás király egyik legnagyobb szabású kódex-megrendelése lehetett a három kötetes Biblia. A király váratlan halála miatt 1490 tavaszán félbemaradt vállakozás az itáliai udvari megrendelők mintáit követte. 1455-61 között készült el Ferrarában Borso d'Este (Modena, Biblioteca Estense, ms Lat. 422 = V. G. 12; ms Lat. 423 = V. G. 13), illetve 1476-78 között Firenzében Federico da Montefeltro kétkötetes Bibliája (Roma, BAV, Urb. Lat. 1-2.). Mindkét művet rendkívül gazdagon díszítették, és a bennük lévő miniatúrák a megrendelők reprezentációs céljait változatos formában artikulálják. Borso és Federico Bibliáihoz hasonlóan Mátyás kódexeit is több miniátor, illetve miniátor-műhely párhuzamosan készítette. A ma ismert három kódex közül az első, amely Mózes öt könyvét tartalmazza, valószínűleg Attavante műhelyében kapott volna miniatúra-díszítést. Erről árulkodik a címlap félbemaradt dekorációja, amelyen azonban csak a figurális kompozíciók fedőfesték nélküli előrajza készült el. Az első két kötet további díszítésére csak abból lehet következtetni, hogy a scriptorok számos helyen üresen hagyták a miniatúráknak fenntartott részt, amelyhez néhány helyen a laparannyal készített, egyszerű keretelés is elkészült. Ez alapján bizonyosra vehető, hogy számos, kétcolumnás, narratív ábrázolás kapott volna helyet a kódexekben.

Gherardo és Monte di Giovanni műhelyében viszont elkészült a harmadik, Psalterium- és Újtestamentum-kötet kettős címlapja. A kódex datálását az teszi lehetővé, hogy a fol. 3r alján a királyi címer helye üresen maradt. Ebből lehet arra következtetni, hogy a miniátorok Mátyás halálhírére valószínűleg azonnal félbehagyták a munkát. A korábbi feltételezésekkel ellentétben mára bizonyosnak tűnik, hogy a befejezetlenül hagyott kódexek, noha Firenzében maradtak, mégsem kerültek Lorenzo de'Medici tulajdonába. Csupán valamikor 1508 és 1571 között jutottak mai őrzési helyükre, a Medici könyvtár gyűjteményébe.

A három ismert kódex közül csak a Psalterium-kötet kapott kettős címlapot. A folio 2 verso lapon egészoldalas architekturális keretbe foglalva, illetve az építmény lábazati sávjában mintegy predella-szerűen Dávid története jelenik meg, amely folytatódik a 3 recto lapon, a gazdag, ornamentális keretbe foglalt szövegtükör felső felét elfoglaló, kétcolumnás miniatúrán.

Az egészoldalas festett architektúra motívuma Firenzében elsőként az 1480-as évek végén, Gherardo és Monte di Giovanni miniatúrái között jelenik meg. Két legszebb, és valószínűleg legkorábbi példája éppen a Corvina-könyvtár számára készített kódexek között található meg, a Psalteriumon kívül az 1488- 89-ben elkészült Didymus-corvina címlapja tartozik ebbe a csoportba (New York, Pierpont Morgan Library, MS 496, fol. 2r). A motívum előképei az 1470-es évektől tűnnek fel a velencei miniatúra-művészetben, de stílusának firenzei alakulásában az umbriai festészet újabb tendenciái, az úgynevezett perugiai San Bernardino táblák, illetve Pinturicchio római freskói (Santa Maria del Popolo, Cappella Basso della Rovere) is szerepet játszottak. A Psalterium festett architektúrájának dekoratív díszítéséhez a miniátorok korabeli szobrászati előképeket ugyanúgy felhasználtak (például Donatello San Lorenzo-beli pulpitusainak lófékező-alakjait a festett pilaszterekhez), mint all'antica díszítő elemeket. (A pilaszterek kandeláber-díszeinek előképei a Rómában felfedezett Domus Aurea freskói lehettek, és valószínűleg az úgynevezett Codex Escurialensis rajzainak közvetítésével jutottak el Firenzébe. Az építészeti keret frízén középen, a szintén római eredetű groteszk dekorációtól körülvéve a Medici-gyűjtemény egyik antik kámeájának grisaille-másolata jelenik meg. Az ifjú Ikarost ábrázoló kompozíció többek között a Palazzo Medici belső udvarának medaillon-reliefjei között is szerepel. Hangsúlyos alkalmazása a Psalterium címlapján felveti annak lehetőségét, hogy a mitológiai hős történetét Dávid gyermekségének sajátos, tipologikus párhuzamaként értelmezzük.)

A folio 3 recto narratív miniatúrája alatt, a bal oldali columnában, az első zsoltár kezdő sorai fölött (Beatus vir...), kisebb képen a koronát viselő, lanton játszó Dávid király trónol, feje fölött a Szentlélek galambjával. A marginális díszítés két oldalsó sávjában kaptak helyet Mátyás címerei (balra Galíciáé és Dal­máciáé, jobbra a magyar királyságé és az Árpád-házé), illetve ótestamentumi alakok felirattal azonosított, félalakos képei. Bal oldalon Melkizedek, Aszáf és Jeduthún, jobb oldalon Salamon, Mózes és Ábrahám. A hat ótestamentumi szereplő közül a két kevésbé ismert, Aszáf („ASAPH”) és Jeduthún („IDITHUM”) Dávid király zenészei voltak (1Krón 25,1-3; 2Krón 5,12), és Psalteriumok címlapján hagyományosan a lanton játszó király társaságában szokták ábrázolni őket. Az egyik legismertebb példa Kopasz Károly első Bibliájának, a 843-851 között Tours-ban készült, úgynevezett Vivian-Bibliának a zsoltárokat bevezető lapja. (Paris, Bibliotheque Nationale, Cod. Lat. 1., fol. 215 verso). A marginális díszítés alsó sávjában két grisaille medaillon látható, balra sacrificium ábrázolással, alatta két hím oroszlánnal, jobbra adlocutio jelenetével, alatta két nőstény oroszlánnal. Középen két szárnyas puttó veszi közre a címer számára üresen hagyott, kör alakú részt, ahol csak a pajzs körvonalának és az azt díszítő koronának a rajza készült el. A lap felső sávjában, középen Mátyás egyik emblémája, a hordó kapott helyet, de mintegy bacchikus jelenetbe illesztve, rajta és körülötte ivó puttók láthatóak. Mellette két oldalt ismét grisaille medaillonokban griffek, illetve oroszlánok vontatta triumfus-szekerek láthatóak.

A kettős címlap narratív miniatúrái Dávid történetét beszélik el, egy-egy kompozícióba több, időben és térben különböző epizódot sűrítve. Részben középkori ikonográfiai hagyományra vezethető vissza a témaválasztás, mivel psalteriumok, vagy a történetet elbeszélő Sámuel könyvének címlapján, illetve egyes zsoltárok előtt gyakran ábrázolták az ótestamentumi király történetét. Az előbbi esetben már a 12. századi miniatúraművészetben többször előfordul, hogy egész lapra kiterjedő, kontinuus narráció formájában emelik ki a legfontosabb epizódokat. (Például a befejezetlen, ún. Winchester Biblia egy különálló lapján: New York, Pierpont Morgan Library, MS. 619 verso, Winchester, The Morgan Master, 1150-80 k., illetve az ún. Souvigny Biblia Sámuel könyvét bevezető lapján: Muolins, Bibliothčque Municipale, MS. I, fol. 93 recto, Közép-Franciaország (?), 12. század vége.)

A firenzei miniátorok esetében azonban nem csak a kódex tartalmából adódó, bizonyos fokig kötött ikonográfiai szabály indokolhatta a témaválasztást, hanem - a nyilvánvaló megrendelői elvárások mellett - Firenze önreprezentációs szokásai is. A városállamnak a 15. században kifejlődő, kifejezetten republikánus önreprezentációjában ugyanis a Dávid-mítosz kiemelt jelentőségre tett szert, és ezért válhatott Firenze politikai identitásának - szobrok formájában is manifesztálódó - emblematikus alakjává. Noha a legkorábbi, Donatello márvány Dávid-szobra (ma a firenzei Bargello-ban) még az 1410-es években készült, a később hatalomra kerülő Medici-rezsim is elősegítette a Dávid-kultusz fejlődését. A Psalterium-corvina értelmezéséhez tehát legalább három szempontot kell figyelembe venni. A psalterium-dekorációk hagyományán túl a firenzei politikai reprezentáció ikonográfiai sajátosságait, valamint ez utóbbinak a megrendelői igényekhez szabott hangsúlyváltozásait. Mindehhez elsősorban a kettős címlap narratív struktúrájának pontos megértése visz közelebb, már csak azért is, mert a folio 2 verso miniatúráján a bibliai történet kompozíciójába illesztve korabeli szereplők is feltűnnek, köztük maga a megrendelő is.

A fol. 2 verso nagyszabású vedutájának előterében az idős, glóriával ékesített Dávid király térdel, mellette lantja és drágakövekkel kirakott, koronával ékesített sisakja a földön hever. Kezeit orans tartásban felemelve a miniatúra jobb fölső sarkában, szeráfoktól körülvett Atyaisten felé emeli tekintetét. Ez a jól ismert, általában psalteriumok, vagy missalék címlapját díszítő kompozíció Mátyás más, korabeli kódexei címlapján is feltűnik. Dávid válla fölött, a háttérben jelenik meg a három korabeli szereplő, akik közül kettőnek az azonosítása egyértelműnek tekinthető: elől VIII. Károly francia király áll, aki markáns gesztusával, felemelt jobb kezével mutatja a mellette álló Mátyásnak a hát­térben kibontakozó csatajelenetet, Dávid és Góliát küzdelmét. A harmadik szereplő azonosítása nem ilyen egyértelmű. Míg a francia és a magyar királyt az ismert portréikonográfiai sémák fiziognómiai jellegzetességei, valamint az előbbi esetében heraldikai attribútumok (korona, jogar) könnyen azonosíthatóvá teszik, a harmadik személy értelmezése máig vitatott. Elfogadva a feltételezést, miszerint valószínűleg férfi, és nem női szereplőről van szó, itt csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a francia uralkodóházra egyértelműen vonatkoztatott heraldikai attribútum, az arany liliomokkal kirakott kék ruha jelentése legalábbis többértelmű. A francia uralkodóházon kívül a kék alapon arany liliom többek között akár Firenzére is utalhat. APalazzo Vecchio dekorációjában például jól ismert ez a heraldikai formula: a Signoria éppen Donatello márvány Dávidjának a Sala dei Gigli-ben való felállításakor, 1416-ban festtette ki a falakat a liliomokkal.

A bibliai narráció értelmezése szempontjából azonban a megrendelő, a korona nélkül (!) ábrázolt magyar király jelenléte a legfontosabb. Szerepeltetése felveti annak lehetőségét, hogy az ótestamentumi történetet rávonatkoztassuk. A „novus David” ikonográfiai formulája az uralkodói reprezentáció körében a Karoling-dinasztia óta ismert toposznak tekinthető. Kopasz Károly korábban említett Bibliáján például Dávid király a frank uralkodó arcvonásaival jelenik meg. A Psalterium-corvina esetében a Mátyás-Dávid megfeleltetésnek, a „novus David” ikonográfiai séma alkalmazásának hasonló, de nem azonos módjával találkozunk. Egyáltalán nem meglepő módon azonban, a firenzei miniátorok a város republikánus politikai önreprezentációjának viszonylag modern eszközeit használták fel a monarchikus legitimáció alátámasztására. Dávid alakja azonban éppúgy, mint a Mennyei Jeruzsálem képében megjelenő Firenze városszimbolikája nem a 15. századi firenzei politikai gondolkodás újdonsága. A szimbólumok használatának éppen az az előnye, hogy más-más aspektusukat aktualizálva egészen eltérő jelentéstartalmakat hordozhatnak. Ebből a szempontból vizsgálva a republikánus, zsarnokölő Dávid és a teológiai-monarchikus Dávid között nincs áthidalhatatlan ellentét. A bibliai hős mellett például hasonló átértelmezésen ment keresztül Mátyás igazán kedvelt mitológiai előképe, a Firenzével szintén a 15. században azonosított Herkules is. (Ebből a szempontból igen lényeges, hogy Dante Monarchia című művében a Góliátot legyőző Dávid és az Antheus fölött diadalmaskodó Herkules tipológikus párként szerepel.) A bibliai és mitológiai hősöknek mint reprezentációs szimbólumoknak a hatalmi legitimációban játszott szerepe viszont éppen azért ölthet ilyen változatos formát, mert a 15. század második felének politikai gondolkodásában, részben arisztoteliánus érvekre visszavezethetően, a republica és a monarchia nem feltétlenül egymás sematikus ellentéteiként jelennek meg. A valódi ellentét, és Dávid (illetve Herkules) alakjának firenzei és budai értelmezésében ez egyaránt szerepet játszott, a legitim és az illegitim uralmi formák között áll fenn. A tyrannia elleni küzdelem pedig mind Firenzében, mind Mátyás esetében természetes, és egyben meglehetősen propagandisztikus módon kapcsolódott a külső ellenség elleni harc patrióta gondolatához. Az 1480-as évek Firenzéjében ráadásul Leonardo Bruni nemzedékének republikánus ideológiája a Mediciek hatalmi aspirációinak és legitimációs kényszerének hatására már régen átadta a helyét egy sokkal eklektikusabb, és a monarchikus uralmi forma iránt sokkal megengedőbb politikai gondolkodásnak. Az ágostoni Mennyei Jeuzsálemnek Firenzével való azonosítása pedig, amelynek jeleit a Psalteriumon is felismerhetjük, nem csak Savonarola apokaliptikus vízióinak válik központi elemévé néhány évvel később, de a késői Lorenzo-éra erősödő teológiai érdeklődésétől sem áll távol.

Exemplum

A kettős címlap két lapján azonban a megrendelő személye két különböző módon vonatkoztatható az ótestamentumi királyra. Az első lapon az exemplum, a másodikon az analógia módszere érvényesül. Az analógiával ellentétben az exemplum esetében a bibliai példa és az a kortárs személy, akire a példázat vonatkozik, egyaránt megjelenik a miniatúrán. Csak a 15. század második felének firenzei és közép-itáliai freskóciklusain tűnik fel az az újszerű megoldás, hogy kortárs szereplő(k), adott esetben a megrendelő(k) úgy kerül(nek) bibliai, vagy más, történeti jellegű narratív ábrázolások kontextusába, hogy kompozícionálisan nincsenek elkülönítve az időben és térben távoli eseményektől. A Psalterium címlapján tehát kifejezetten modern ábrázolási típust alkalmaztak a miniátorok. Mátyás és VIII. Károly a miniatúrán nem rejtett portréként, bibliai személyek szerepeit öltik magukra, hanem saját magukat képviselve, a szó szoros értelmében asszisztálnak a bibliai narrációhoz. Ez a reprezentációs forma, amely nem azonos a középkori eredetű donátorábrázolásokkal, ebben a kifejlett formában legkorábban Benozzo Gozzoli (San Gimignano: Sant'Agostino, Cappella Maggiore) és Domenico Ghirlandaio (San Gimignano: Collegiata, Cappella Santa Fina, S. Fina temetése) freskóin tűnik fel az 1460-70-es években. A városi-kollektív önreprezentáció sajátos formájaként kialakult ábrázolásmód és kompozícionális megoldás Gherardo és Monte di Giovanni számára Ghirlandaio firenzei freskóiról lehetett elsősorban ismert. Legfontosabb példája a Francesco Sassetti megrendelésére az 1480-as évek első felében a Santa Trinitŕ templom magánkápolnája számára festett ferences képciklus lehetett (III. Honorius pápa megerősítí a ferences regulát), vagy a miniatúrával szinte teljesen egyidőben keletkezett freskóciklus a Santa Maria Novella számára (Cappella Tornabuoni-Tornaquinci, Joachim kiűzetése a templomból, illetve Angyali üdvözlet Zakariásnak).

A kortárs firenzei freskóciklusokhoz képest a legfontosabb különbség azonban éppen az exemplum alkalmazása. A miniatúra kompozícióján a Dávid és Góliát történetéhez asszisztáló kortárs szereplők nem passzív, a képtér szélére szorított szemlélői az eseménynek. Viszonyuk a bibliai eseménysorhoz inkább a vízió szóval írható le: mintha Mátyás és társai számára jelenne meg a bibliai történet. Számos értelmezési nehézsége ellenére hasonló ábrázolási típusnak tekinthetjük Piero della Francesca Krisztus ostorozását ábrázoló képét (Urbino, Galleria Nazionale delle Marche), ahol az előtérben álló három, feltehetően kortárs szereplő tölt be a miniatúráéhoz hasonló, a bibliai eseményt vizionáló szerepet.

Gherardo és Monte di Giovanni világos képszerkesztéssel oldotta meg a kortárs szereplők bibliai narrációba való illesztésének problémáját. Három térrétegre osztva a kompozíciót, az előtérben térdel az idős Dávid az Atyaisten előtt, a középső térrétegben, a lap bal szélén emelkedő sziklaszirt előtt áll Mátyás, VIII. Károly és az ifjú, a háttérben pedig Dávid és Góliát küzdelme bontakozik ki. A Dávid-történet azonban nem itt, hanem a lap alján, a predella-szerűen kialakított mellvéd jelenetein kezdődik. Az alsó sáv bal szélén látható az első jelenet, az Atyaisten elküldi Sámuelt Betlehembe, Dávid házába (1Sám 16,1-4). Középen a bibliai narrációnak megfelelően Sámuel felkeni Dávidot, akit hét bátyja és apja, Isai vesz körül (1Sám 16,13). A felkenés jelenete itt azért érdemel különös figyelmet, mert a Mátyás számára exemplumként kezelt Dávid-történet epizódjai közül éppen azok kerültek a lapra, amelyek a bibliai hős Istentől eredő királyi címét, illetve győzedelmes hadvezéri cselekedeteit emelik ki. Érdemes azonban megjegyezni, hogy Mátyás történetírója, Antonio Bonfini, amikor a király utódjának, II. Ulászlónak 1490-es székesfehérvári koronázását írja le a Decades-ben, éppen az itt ábrázolt bibliai epizódot hozza fel párhuzamul: a Jagelló uralkodó és az őt felkenő érsek mintegy Dávid és Sámuel „örököseivé” válnak (Decas IV, Liber X, 93).

A lap főjelenetén egymásba fűzve a Góliát elleni küzdelem epizódjai bontakoznak ki. Mátyás mellett balra, a folyóparton a filiszteus elleni csatára készülve köveket gyűjtő Dávid (1Sám 17,40) és mellette juhai tűnnek fel. Az attribútumnak is tekinthető állatok szerepeltetése a narratív sűrítés egyik sajátos eszközének tekinthető. A bibliai történet szerint ugyanis Dávid, három bátyjával ellentétben, Betlehemben marad a juhokat őrizni, és innen „el-elmegy” a filiszteusok ellen készülő Saul seregének táborába (1Sám 17,15). A kövek gyűjtésének és a juhok felügyeletének epizódjai tehát sem térben, sem időben nem esnek egybe. Hasonló megoldást alkalmaztak a miniátorok a főjelenet kivitelezésének alkalmával is. A háttérben Dávidnak Góliát felett aratott győzelme látható, középpontba állítva a filiszteusok vezérének lefejezését (1Sám 17,51) [1. kép]. A Dávid mellett megjelenő, korabeli, nyugati páncélzatba öltöztetett sereg, Saul és katonái Jeruzsálem városkapuján kitörve üldözik a filiszteusok turbános seregét. Jeruzsálem nagyszabású, firenzei építészeti motívumokat is felhasználó (Orsanmichele, Santa Croce, Dóm) ábrázolása azonban a bibliai történetnek egy másik epizódjához tartozik. Saul seregei ugyanis nem Jeruzsálemnél futamították meg a filiszteusokat, hanem Efesz-Dammímnál (1Sám 17,1), és üldözték őket egészen Ekrónig (1Sám 17, 52). Miután Góliátot legyőzte, Dávid a levágott fejet valóban Jeruzsálembe vitte (1Sám 17,54). Ez utóbbi epizód indokolja a város-ábrázolást, és egy igen apró részleten, a szemből ábrázolt városkapu mellett, a falakon belül valóban ez a történet játszódik le. Sajátos narratív megoldásként sűrítették a három eseménysort egy kompozícióba a miniátorok. Előképük minden bizonnyal Ghiberti Porta del Paradiso-jának Dávid-reliefje lehetett, ahol az itt elbeszélt három (valójában legalább öt) epizód egymás alatt három, nemcsak horizontálisan, hanem térben is elkülönülő sávban jelenik meg. A Góliát levágott fejével Jeruzsálembe tartó Dávid szcénája tehát itt még a kompozíció szerint is egyértelműen elkülönül a csataje­lenettől [2. kép]. Érdekes részlet azonban, hogy Ghibertinél is, igaz, Dávid figurája nélkül, de a folyóparti kövek szintén a kompozíció bal szélén kaptak helyet, a földön fekvő Góliát alakja pedig a dombormű közvetlen hatásáról tanúskodik [3. kép]. A miniatúra bal fölső sarkában ezen kívül Dávid és Góliát küzdelmének epizódjait egészíti ki valószínűleg a Hebron felé vésztjóslóan szálló madarak (talán Mátyásra utaló hollók?) raja, akik a Góliát elleni csata előtt Dávid beszédében így szerepelnek: Még ma kezembe ad az Úr, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. (1Sám 17,46)

Mátyás számára az exemplum szerepe tehát egyértelmű: a firenzei utalásokat tartalmazó, de egyben a Mennyei Jeruzsálemre vonatkoztatható város előtt Dávid valójában a törököket győzi le. A miniatúra narratív struktúráját azonban még két apró, egymással is összefüggő részlete egészíti ki. Mátyás mögött bal oldalt sziklaszirt emelkedik, amelynek tetején vár látható. Előtte három, páncélba öltözött katona jelenik meg, amint éppen elhagyják a vár nyitott kapuit [4.kép]. Alattuk, a sziklaszirt oldalából forrás tör elő. Ez az apró részlet minden valószínűség szerint azt a bibliai epizódot ábrázolja, amikor Dávid Izráel királyává való megkoronázása után három katonája, a jeruzsálemi sziklavárból kitörve, vizet hoz a királynak a betlehemi kútból (2Sám 23,13-17; 1Krón 11,15-19). Középkori Dávid-ciklusokban nemigen szerepel ez a részlet, de egy, a 15. században is jólismert, tipológikus műben, a Speculum Humanae Salvationis-ban a történet minden egyes epizódja a Háromkirályok történetével áll párhuzamban. Ezt a megfeleltetést nem csak a mű szövege (Hi tres magi per tres robustos praefigurati fuerunt, qui regi David aquam de cisterna Bethleem attulerunt..., cap. IX, 1-2), hanem az azt illusztráló miniatúrák is alátámasztják, amelyeken a gyermekét ölében tartó Mária előtt térdelő három király kompozícionálisan megfelel a Dávid előtt térdelő három páncélos katonának. Ez a tipológikus megfeleltetés a miniatúrán is tetten érhető, mivel a háttérben, a narráció egyéb eseményeitól elkülönítve, a folyóparton ülő, turbánt viselő három figura nagy valószínűséggel a három királlyal azonosítható [5.kép]. Ruházatuk ebben az esetben nem a filiszteusokra, hanem a középkori ikonográfiai tradíciónak megfelelően keleti eredetükre utal. A miniatúrán megjelenő tipológiai párhuzam pontosan megfelel a kódex tartalmának is, hiszen az a zsoltárok mellett a teljes Újtestamentumot is tartalmazza.

Analógia

Dávid története a folio 3 recto lapon folytatódik. Ebben az esetben azonban a Dávid-Mátyás megfeleltetésnek egy másik módjával, az analógiával van dolgunk. Ezen a lapon Mátyás nem szerepel, de az ábrázolt történet pontosan a magyar királyra vonatkoztatható. A lap szerkesztése is eltér az építészeti kerettel díszített folio 2 versoétól. A narratív jelenet hátterében balra város látképe, Hebron tűnik fel, amelyet ezúttal is felirat tesz egyértelművé. A városfalak mögött emelkedő épületek között pontosan fel lehet ismerni a firenzei Palazzo Vecchiót és az előtte lévő teret (piazza della Signoria), illetve az egy árkádívvel még ki is bővített Loggia dei Lanzi-t [6.kép]. Itt tehát Firenze politikai centruma kerül a vedutára. Az előtérben balra Dávid vezetésével a katonák a filiszteusokkal csapnak össze, akiknek fehér lovon ülő vezérét megintcsak felirat azonosítja („Philistei”). Jobbra a háttérben egy másik csata játszódik le, és mivel a filiszteusoknak az előtérben ábrázolt, vörös színű fővezéri sátra ott is feltűnik, ezért a narráció pontosan azonosítható. Miután Dávidot Hebronban Izráel királyává koronázták (2Sám 5,1-4; 1Krón 11,1-3), a filiszteusok rátámadtak, de két egymást követő csatában vereséget szenvedtek (2Sám 5,17-25; 1Krón 14,8-17). A történetnek Mátyásra utaló legfontosabb epizódja, és ezért az analógia értelmezésének kulcsa a miniatúra egyik legapróbb jelenete. Balra, a háttérben, a Loggia dei Lanzi mellett, a Palazzo Vecchio előtt, az összegyűlt tömeg jelenlétében koronázzák (harmadszor) királlyá Dávidot. A felkenés és megkoronázás jelenete középkori Dávid-ciklusokon a narratív eseménysor között többször is előfordul, de általában nem a harmadik, hanem a második koronázást ábrázolják, amikor Hebronban Dávidot Júda királyává teszik (1Sám 2,1-4). Ez látható például Petrus Lombardus Zsoltár-kommentárjainak egy 1165-70 körül, Bambergben készült kéziratának címlapján is (Bamberg, Staatsbibliothek, Msc. Bibl. 59. Fol. 3v), ahol a koronázást szintén csatajelenet - Joáb katonáinak az izráeliekkel való összecsapása - követi (2Sám 2,12-28) [7.kép]. Az ikonográfiai tradíciónak megfelelően a corvinán is trónszéken ül Dávid, ketten állnak közvetlenül mellette, az emelvény körül pedig az összegyűlt sokaság látható.

A Dávid-Mátyás párhuzam ebben az esetben a bibliai narráció és a történeti események alapján analógiás módszerrel értelmezhető. 1458-ban Mátyás - ideiglenes koronával való - megkoronázása után ugyanis, ahogy erről Antonio Bonfini is beszámol Decades című, fennt említett történeti munkájában (Decas III, Liber X, 25-84.), Mátyás két csatában győzte le a rátámadó német-római császárt, III. Frigyest. Ez a párhuzam megmagyarázza azt is, hogy Dávid ellenfelei, a filiszteusok itt miért nem török ruhában, hanem nyugati típusú páncélzatban jelennek meg. Mátyás-Dávid ellenfelei itt már a német seregek és vezérük, III. Frigyes. A miniatúrán hangsúlyosan szerepeltetett ifjú lovas, a filiszteusok vezére vállaira ereszkedő szőke hajával megfelel III. Frigyes portréikonográfiájának. Firenzében is ismert volt például egy, a császárról fiatal korában készített profilportré [8. kép]. A kép valószínűleg közvetlen összefüggésbe hozható III. Frigyes 1452-es, német-római császárrá való koronázása alkalmából tett római útjával, az uralkodó ugyanis ekkor kétszer is megállt Firenzében. (A ma az Uffiziban őrzött, eredetileg pergamenre festett, de fatáblára helyezett kép attribúciója igen vitatott. A ma már nem tartható Squarcione-attribúciónál sokkal valószínűbbek azok a feltételezések, amelyek az umbriai iskola körébe, a Barberini Táblák Mesterének, vagy utóbb Benedetto Bonfiglinak a műhelyébe utalják a képet.)

A miniatúra értelmezése szempontjából a koronázás jelenete különösen fontos. Ez a részlet világít rá ugyanis a legpontosabban, hogyan alkalmazták a Mátyás-Dávid analógia kialakításához a miniátorok a firenzei politikai reprezentáció elemeit. Dávid felkenésének jelenete azért zajlik a Palazzo Vecchio előtt, mert az egyik legfontosabb firenzei közhivatal, a Gonfaloniere di Giustizia ünnepélyes beiktatása zajlott itt. A kvázi ideiglenes (két hónapra választott) államfőnek tekintett hivatal viselőjét azonban egy korabeli forrás szerint a firenzeiek mintegy a princepsnek kijáró külsőségekkel ruházták fel. Szempontunkból különösen érdekes, hogy ez a vélemény éppen egy Mátyás számára 1490 körül íródott összehasonlító politikaelméleti traktátusban szerepel. A szerző, a firenzei származású Aurelio Brandolini Lippi a magyar király szájába adja a Firenze politikai berendezkedését firtató szavakat. Joggal választotta tehát a miniátor a Signoria terét a királykoronázás helyszínéül.

A historia jelenete alatt trónszéken ülő, hárfán játszó Dávid a középkori Maiestas-imagók formulájával ruházza fel az ótestamentumi királyt. Fegyvereit félrerakva Mátyás-Dávid a bölcs, igazságos uralkodó képében jelenik meg. John of Salisbury Policraticus című traktátusában ugyanis éppen Dávidra utalva mondja azt, hogy a bölcs és igazságos urakodó olyan, mint a jó lantjátékos. A folio 3 recto lapján tehát historia és imago kiegészítik egymást, a győzedelmes csata jelenete és a Maiestas reprezentációs formulája pedig úgy kerül egymás alá, ahogy az a középkori uralkodói reprezentációt közvetítő miniatúrákon is szokásos, például a Képes Krónikában. A kódex egyik lapján (fol. 20 verso) az I. István Gyula vezér elleni csatáját bemutató kétcolumnás, narratív jelenete alá került a szent király maiestas-képe.

A Psalterium-corvina szövegkezdő lapján más jelenetek is kiegészítik a Dávid-történetet. A felső sáv közepén ábrázolt hordó nem csak Mátyás ismert emblémájára vonatkoztatható, hanem a bibliai történet szerint a koronázás után Hebrónban tartott örömünnepre is (1Krón 12,40-41). Az alsó sávban a két, antik mintaképekre visszavezethető grisaille-ábrázolás a filiszteusok ellen vívott csaták előtti és utáni egy-egy epizódra utal. A sacrificium jelenete annak az epizódnak felel meg, amikor a csata után a szövetség ládáját Jeruzsálembe viszik, és ott Dávid áldozatot mutat be (2Sám 6,17; 1Krón 16,1). Az adlocutio arra vonatkozik, amikor Dávid, miután elhozza a frigyládát Kirjat-Jearimból, a csata előtt taácskozást tart vezéreivel (1Krón 13,1). Ez esetben a miniátorok egy Firenzében ekkor már közkedvelt sémát alkalmaztak. Többek között Ghirlandaio freskóinak gyakori eleme, hogy a bibliai narráció háttereként és egyben kiegészítőjeként a jeleneten a festett architektúra részeként antik domborművek másolatai tűnnek föl, azaz keresztény-narratív kontextusba kerülnek pogány-allegorikus ikonográfiai motívumok.

A firenzei Psalterium-corvina kettős címlapja tehát Dávid történetének részletes bemutatásán keresztül Mátyás nagyszabású politikai, propagandisztikus credojának vizuális foglalatát adja. A folio 2 verson a filiszteusokat legyőző Dávid a törökök ellen küzdő Mátyás számára jelenik meg mintegy exemplumként, a másik lapon pedig a Dáviddal azonosított magyar király a másik ellenség, III. Frigyes fölött arat győzelmet. A Dávid-Mátyás narráció egyben az uralkodói legitimáció vizuális és gondolati összefoglalása is, amennyiben nem csak a győzedelmes hadvezér és a bölcs uralkodó képét állítja a megrendelő elé, hanem a hatalom két legfontosabb forrását is megjelöli. Dávidot Sámuel az Úr akaratából keni fel, tehát a középkori fogalmak szerint a királyság isteni eredetére hivatkozik a magyar király, másrészt a nép akaratából és egyetértésével koronázzák Izráel királyává, ami a királyválasztásnak a rendekkel kialakított politikai konszenzusán alapuló mechanizmusára hívja fel a figyelmet.

A filiszteusok képében ábrázolt két ellenség, a németek és a törökök elleni győztes háborúk bemutatása azonban itt politikai propagandának minősül, és csak az uralkodói reprezentációs igényeket tükrözi. Nem a realitást. A miniatúra elkészültének pillanatában Mátyás már nem gondolhatott reálisan hódító háborúkra. II. Bajezid szultánnal, akit egyik levelében testvérének és rokonának nevez, nem sokkal korábban szentesítette békeszerződés formájában a status quo-t, III. Frigyessel szemben pedig kénytelen volt elismerni a császárnak, pontosabban a Habsburg-háznak a magyar trónra fenntartott jogos igényét. A lapon ábárzolt VIII. Károllyal tervezett szövetsége az intenzív diplomáciai tárgyalásokon túl 1490-re gyakorlatilag nem vezetett eredményre. Mindezek ellenére a nagyszerű miniatúra hűen tanuskodik a nagyra törő király politikai elképzeléseiről. A mítoszteremtésnek ez a módja nem különbözik azoktól, a humanisták által írt dicsőítő költeményektől, amelyek, mint például sírfelirata is, arról emlékezik meg, hogy a magyar király sikeres hódító hadvezérként egyszerre győzte le mindkét riválisát, a török szultánt és a német császárt. A politikai imázsépítést azonban a legjobb firenzei miniátorokra bízta - kiváló érzékkel.


Bibliográfia

(Az irodalomjegyzék természetesen nem törekedhet teljességre, ezért itt elsősorban a fent tárgyalt kérdésekre vonatkozó újabb irodalmat közlöm. A firenzei Psalterium corvina korábbi szakirodalmát ld. a jelen katalógusban.)

Alexander, Jonathan J. G.: „Jerusalem the Golden”: Image and Myth in the Middle Ages in Western Europe, in: ed. by Kühnel, B.: The Real and the Ideal Jerusalem in Jewish, Christian and Islamic Art - Studies in Honor of Bezalel Narkiss

on the Occasion of his Seventieth Birthday, Jewish Art, 23/24, 1997/1998, pp. 255-264.

Benzi, Fabio: Baccio Pontelli a Roma e il Codex Escurialensis, in: ed. by Benzi, F.-Crescentini, C.-McGrath, M. B.: Sisto IV: le arti a Roma nel primo rinascimento (Atti del Convegno Internazionale di Studi), Roma, 2000, pp. 475-496.

Blasio, Silvia: L'immagine di Firenze nella pittura del Quattrocento. La nuova Roma, la Gerusalemme celeste, la cittŕ ideale, in: ed. by Chiarini, M.-Marabottini, A.: Firenze e la sua immagine - cinque secoli di vedutismo, Exhib. Cat., Venezia, 1994, pp. 23-27.

Bober, Phyllis Pray-Rubinstein, Ruth: Renaissance Artists and Antique Sculpture, Oxford University Press, 1986

Bullard, Melissa M.: Lorenzo de'Medici: Anxiety, Image Making, and Political Reality in the Renaissance, in: ed. by Garfagnini, G. C.: Lorenzo de'Medici - Studi, Firenze, 1992, pp. 3-40.

Cadogan, Jean C.: Domenico Ghirlandaio. Artist and Artisan, New Haven - London, 2000

Caglioti, Francesco: Donatello e i Medici. Storia del David e della Giuditta, vols. I-II., Firenze, 2000

Cimélia. Az Országos Széchényi Könyvtár kincseiKarsay, O., Budapest, 2000

Dillon Bussi, Angela: Ancora sulla Biblioteca Corviniana e Firenze, in: a cura di Sciglitano, M.: Primo incontro Italo-ungherese di bibliotecari (Budapest, 9-10 novembre 2000), Budapest, 2001, pp. 48-79.

Donato, Maria Monica: Hercules and David in the Early Decoration of the Palazzo Vecchio: Manuscript Evidence, in: Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, LIV, 1991, pp. 83-98.

Dodwell, Charles Reginald: The Pictorial Arts of the West 800-1200, The Pelican History of Art, New Haven - London, 1993

Garzelli, Annarosa: La miniatura fiorentina del Rinascimento 1440-1525 - Un primo censimento, Firenze, 1985

Kubinyi András: Mátyás király, Budapest, 2001

Maddalo, Silvia: In Figura Romae - Immagini di Roma nel libro medioevale, Roma (Viella), 1990

Marchand, E: The Representation of Citizens in Religious Fresco Cycles in Tuscany, in: ed. by Marchand, E.-Wright, A.: With and Without the Medici, Aldershot, 1998, pp. 107-127.

Marosi Ernő: A Képes Krónika értelmezéséhez, in: id.: Kép és hasonmás. Művészet és valóság a 14-15. századi Magyarországon, Budapest, 1995, pp. 31-66.

ed. by Mateer, David: The Renaissance in Europe: a cultural enquiry. Courts, Patrons and Poets, London, 2000

Ott, Joachim: Krone und Krönung. Die Verheißung und Verleihung von Kronen in der Kunst von der Spätantike bis um 1200 und die geistige Auslegung der Krone, Mainz am Rhein, 1998

Pócs, Dániel: Holy Spirit in the Library. The Frontispiece of the Didymus corvina and neoplatonic theology at the court of king Matthias Corvinus, in: Acta Historiae Artium, 41., 1999/2000, pp. 63-212.

Rubinstein, Nicolai: The Government of Florence under the Medici (1434-1494), Oxford, 1966

Rubinstein, Nicolai: The Palazzo Vecchio 1298-1532 - Government, Architecture, and Imagery in the Civic Palace of the Florentine Republic, Oxford, 1995

Santini, Emilio: La Protestatio de Iustitia nella Firenze Medicea del sec. XV (Nuovi testi in volgare del Quattrocento), in: Rinascimento, X, 1959, pp. 33-106.

Wehli Tünde: Magyarország történelme a középkori krónikaillusztrációk tükrében. Képes Krónika (Cat. IV-1), in: Történelem - Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon, Kiáll. kat., MNG, szerk. Mikó, Á.-Sinkó, K., Budapest, 2000, pp. 300-307., és p. 278.

Trexler, Richard: Public Life in Renaissance Florence, Ithaca - London, 1996 (1980)

Tartalom

Exemplum
Analógia
Bibliográfia

 

Forrás
Uralkodók és corvinák : Az Országos Széchényi Könyvtár jubileumi kiállítása alapításának 200. évfordulójára, Budapest, 2002. 71-80. p.
 
Képek
1. Gherardo és Monte di Giovanni,
Psalterium és Újszövetség, 1489-90 k., részlet: Dávid és Góliát története és Dávid Jeruzsálemben, Góliát fejével, Firenze, Biblioteca Medicea Laurenziana, Plut. 15. 17., fol. 2v
2. Lorenzo Ghiberti, Porta del Paradiso,
Dávid relief, részlet: Dávid bevonulása Jeruzsálembe, Firenze, Museo dell'Opera del Duomo (eredetileg a Keresztelő kápolna keleti kapuja)
3. Lorenzo Ghiberti, Porta del Paradiso, Dávid relief, részlet: Dávid lefejezi Góliátot, Firenze, Museo dell'Opera del Duomo (eredetileg a Keresztelő kápolna keleti kapuja)
4. Gherardo és Monte di Giovanni, Psalterium és Újszövetség, 1489-90 k., részlet: Dávid három vitéz katonája elhagyja a jeruzsálemi sziklavár kapuit, Firenze, Biblioteca Medicea Laurenziana, Plut. 15. 17., fol. 2v
5. Gherardo és Monte di Giovanni,
Psalterium és Újszövetség, 1489-90 k., részlet: Három királyok, Firenze, Biblioteca Medicea Laurenziana, Plut. 15. 17., fol. 2v
6. Gherardo és Monte di Giovanni, Psalterium és Újszövetség, 1489-90 k., részlet: Dávidot Izráel királyává koronázzák, Firenze, Biblioteca Medicea Laurenziana, Plut. 15. 17., fol. 3r
7. Petrus Lombardus, Expositio in Psalmos, Bamberg 1165-70 k., részlet: Dávidot Júda királyává koronázzák és Csata Gibeonnál, Bamberg, Staatsbibliothek, Msc. Bibl. 59, fol. 3v
8. Umbriai (?) festő, III. Frigyes portréja,
1452 k., Firenze, Galleria degli Uffizi, Inv. 1890. n. 841.