Földesi Ferenc: Budától Bécsig  

Amikor André Hevesy 1923-ban megjelentette az első modern monográfiát a Corvina Könyvtárról, a bibliofil világ arról értesülhetett, hogy az egykori budai könyvtár maradványait a legnagyobb számban Bécsben őrzik. Ez az arány 1933-ban változott meg, a Velencei egyezmény keretében jónéhány corvina került Bécsből Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárba. Úgy tűnik, mintha a kódexeket az európai történelem nagy törései mozgatták volna, egy birodalom széthullása után visszakerültek oda, ahonnan egy birodalom széthullása közepette vándoroltak el.

Az Osztrák Nemzeti Könyvtár mint a Hofbibliothek örököse több évszázados múltra tekint vissza. A 16. század második felétől jól dokumentált a története, 15. századi kezdeteiről azonban kevesebbet tudunk. Mátyás kortársának, III. Frigyesnek (1440-1493) könyvtáráról csak szórványosan maradtak fenn adatok. Mindenesetre az ő érdeme, hogy IV.Vencel (1378-1400) gyönyörű kódexeinek, a cseh könyvfestészet legjelentősebb emlékeinek egy részét ma Bécsben őrzik. A Vencel-kódexek örökösödés útján Utószülött László (1440-1457) tulajdonába kerültek, legalábbis jogilag, mert de facto az örökséget László gyámja, Frigyes kezelte egészen 1452-ig. Azonban ekkor sem adott át mindent az immár önálló királynak, mert ez utóbb, 1455-ben még 110 Vencel-kódexet követelt Frigyesen, köztük a Vencel-Bibliát is. A követelésnek Frigyes nem tett eleget, de László halála után meg kellett osztania a kincset. A nála lévő könyvek közül valamennyit átadott a fivérének, Albertnek, és unokatestvérének, Tiroli Zsigmondnak. Az Alberthez került kéziratokat ennek halála (1463) után visszaszerezte, Zsigmondéi viszont csak a század végén kerültek vissza a császári könyvtárba, immár Miksához. III. Frigyes kódexei közül ma 65 kötetet lehet azonosítani, ezeknek fele teológiai munka, tíz a történetírás, nyolc a természettudomány, a többi az egyéb tudományok körébe tartozik. Ha feltételezzük is, hogy könyvtárának nagyobbik hányada elveszett, illetve jónéhány kódexe azonosíthatatlan, az identifikált művek alapján a kortárs Mátyásétól egészen elütő, a humanizmustól kevésbé érintett gyűjteménynek kell tartanunk.

Utóda, I. Miksa igazi litterátus uralkodó volt, aki részben házasságkötéseinek köszönhetően, részben szisztematikus gyarapítással jelentős könyvtárrá növelte a Frigyestől örökölt kis gyűjteményt. 1473-ban feleségül vette Merész Károly burgundi herceg lányát, Máriát, akinek hozománya feltűnően gazdag volt könyvekben, egy 1489-ben fölvett inventárium szerint a kódexek értéke 100 ezer guldent tett ki, a teljes hozomány értékének egynyolcadát. (A könyvanyag egészében nem került Miksa tulajdonába, egy része Németalföldön maradt egészen a 17. századig.) A franko-flamand könyvművészet kiemelkedő darabjai után itáliai reneszánsz kódexekkel gyarapodott a császári könyvtár 1493-ban, ezeket Miksa második felesége, Bianca Maria Sforza hozta az udvarba. (Az itáliai anyag később csak a 16. század második felében gyarapodott jelentősen, mindenekelőtt Zsámboki János könyvtárának megvásárlásával. Zsámboki 1570-ben ajánlotta fel a gyűjteményt megvételre, de végül csak 1578-ban került az Udvari Könyvtárba. Értékét jelzi, hogy a 360 görög és a 140 latin klasszikus, illetve humanista mű között ekkor még 70 kiadatlan volt, köztük a Beatrix királyné számára készült, tehát corvinának tekinthető Bonfini-Symposion.) Miksa könyvtára tovább gazdagodott a Tiroli Zsigmond halála után hozzá került könyvanyaggal, amely nemcsak az említett Vencel-kódexeket tartalmazta, hanem Zsigmond apjának, IV. Frigyes tiroli hercegnek mintegy 40 kódexét is.

A császári könyvtár szisztematikus gyarapítása Miksa litterátus egyéniségével, történeti, genealógiai és szépirodalmi érdeklődésével hozható kapcsolatba. Jónéhány olyan kódexet őriz ma az Osztrák Nemzeti Könyvtár, amelyeket szerzőik neki ajánlottak (kötetek sora a Habsburgok történetéről, a császár őseiről, Sebastian Rank Jagdbuchja stb.), ezeknél is fontosabbak azonban azok, amelyek az ő ösztönzésére, vagy éppen aktív közreműködésével születtek, mint például a Descriptio triumphi Maximiliani, a Weisskönig, egy autográf Jagdbuch és mindenekelőtt Miksa Gedenkbuchjai, jegyzetfüzetei. A fennmaradt inventáriumokból kitűnik, hogy a császári könyvtár három helyen volt elhelyezve, kezdetben Innsbruckban (ez a gyűjtemény került később Ambrasba, ahonnan csak 1665-ben szállította Bécsbe I. Lipót utasítására Peter Lambeck, a császári könyvtár prefektusa), majd Innsbruck mellett Bécsújhelyen és Bécsben is. Egykorú források elvétve ugyan, de könyvtárosról is említést tesznek, Paulus Graff lambachi apát Konrad Celtishez írott egyik levelét egyenesen „Regiae Maiestatis bibliothecario”, a királyi felség könyvtárosának címzi 1503-ban. Magának Celtisnek, a Dunai Tudós Társaság vezetőjének munkáiban és leveleiben azonban nem találunk utalást a könyvtárosi címre.

A császár könyvtárának rekonstruált jegyzékét áttekintve jelentős hangsúlybeli eltérés figyelhető meg Mátyás budai gyűjteményéhez képest. Az említett történeti-genealógiai munkák mellett szignifikáns a középkori lovagi irodalom jelenléte, ezzel szemben ha nem is lebecsülendő, mégsem domináns az antik - és vele együtt a patrisztikus - irodalom aránya. Ez annál inkább meglepő, mert éppen Miksa uralkodásának első éveitől érzékelhető jelentős fordulat Bécs szellemi életében, megindul az egyetem humanista jellegű reformja, és őt magát is klasszikus műveltségű diplomaták, udvari emberek veszik körül. Könyvtárának tükrében úgy tűnik, az ekkor már Európában egyre inkább szétáradó kulturális váltás személyesen kevésbé érintette meg, nem vált az antikvitás rajongójává, ennek következtében a széthullóban lévő budai könyvtár sem keltette föl az érdeklődését. Pedig diplomatáin, köztük Johannes Cuspinianuson keresztül egészen pontos információkkal rendelkezett róla, amint egy följegyzése mutatja. Említett Gedenkbuchjainak egyikében, az 1509 és 1513 között vezetett kötetben a budai gyűjteményre is találunk egy utalást: „Des Kriechischen puechs nit zu vergessen, das zu Ofen in der liberey ligt; mit dem Kunig von Hungern darum handeln lassen”. Ettől eltekintve semmi nyoma nincs, hogy Miksát foglalkoztatta volna Mátyás egykori könyvtára. Annál inkább Bécs (és Prága) humanistáit. Nekik, mindenekelőtt Cuspinianusnak és fiatalabb kortársának, Johann Alexander Brassicanusnak köszönhető nem jelentéktelen számú corvina megmentése.

Johannes Cuspinianus (1473-1529) lipcsei és würzburgi tanulmányok után, mint ő maga mondja, költőként (miles Phoebi novus) bukkant fel Bécsben, 1492-ben, és szinte azon melegében, II. Frigyes temetési szertartása alkalmából elnyerte a babért Miksától. Az 1493/94. tanév őszi szemeszterén iratkozott be az egyetem orvosi karára, de ezzel egyidőben már tanítani is kezdett az artisták fakultásán: „in poesi”. Ettől kezdve egészen 1510-ig a tanítás és természetesen a tudományos munka a fő hivatása. Tanított az egyetemen, majd a város egyik latin iskolájában, később visszatért újra az egyetemre. 1500-ban az orvosi kar ajánlására az egyetem rektorává választják, tagja a Dunai Tudós Társaságnak, Celtis halála után megörökli tőle a retorika és poétika katedráját. Életútja a század elejétől már jól dokumentálható, fönnmaradt ugyanis az Osztrák Nemzeti Könyvtárban, Miksa gyűjteményében a naplója, amelyet egy 1499-ben kiadott kalendáriumban vezetett 1501-től csaknem a haláláig, 1527 januárjáig.

1510-ben egy véletlen eset folytán fordulat állt be az életében. A Cambrai-i Liga létrehozói, II. Gyula pápa, XII. Károly francia király és Miksa közös küldöttséget indítottak Ulászlóhoz, hogy meggyőzzék a Velence elleni közös fellépés szükségességéről, Dalmácia visszaszerzésével kecsegtetve a királyt. A küldöttség két császári diplomatája, Leonard zum Hag és Johann Mrakes szinte az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy a kitűnően képzett Cuspinianust is maguk mellé veszik. Ez volt az első alkalom, hogy Cuspinianus Magyarországra utazott, ám ekkor még nem látta Budát, Ulászló Tatán fogadta őket 1510 júniusában. Ettől fogva a Liga érdekeit képviselve két éven át folyamatosan próbálkozott Miksa, hogy meggyőzze Ulászlót, Cuspinianus pedig a tárgyalások során a császár egyik legbefolyásosabb diplomatájává vált. 1512-től Miksa újabb birodalmi terveket fogalmazott meg, házasságszerzési manőverekkel kívánta befolyását megerősíteni Közép-Európában. Gyermekeik, Mária és Lajos, illetve Anna és valamelyik császári unoka összeházasításával igyekezett Ulászlót és vele együtt fivérét, („Öreg”) Zsigmondot Bécshez kötni. Cuspinianus ezeken a tárgyalásokon, egészen 1515-ig már vezető diplomataként járt el.

Utazásainak természetesen tudományos hozadéka is volt. Két legjelentősebb történeti munkájában, a Caesaresben és a Consulesben közli egy-egy epigráfikai emlék inscriptioját, amelyeket Tatán, illetve Budán látott. A gyakori budai tartózkodás megteremtette a lehetőségét a Bibliotheca Corviniana átvizsgálásának és néhány értékes kódex megszerzésének is. A könyvtár ekkor még csaknem érintetlenül állt a királyi palotában, csupán azok a kódexek hiányozhattak belőle, amelyeket Mátyás fia, Corvin János vett ki a maga használatára. Gyarapodásáról ebben az időben már alig beszélhetünk, Bonfini történeti munkája még elkészült az 1490-es években, de a könyvfestő műhely megszűnt, és az itáliai humanisták is elhagyták az udvart, helyükre északiak érkeztek. Ulászló, majd utóda, II. Lajos nem őrizték olyan gonddal a gyűjteményt, mint értéke indokolta volna, sőt az udvarban megforduló diplomaták ajándékképpen jónéhány corvinához hozzájutottak. Ma kilenc olyan corvinát ismerünk, amelynek possessor-bejegyzése arról tanúskodik, hogy Cuspinianus szerezte meg 1510 és 1515 között. Feljegyzéseiben, történeti munkáiban azonban olyan kódexekről is megemlékezik, amelyek nem kerültek a birtokába, és ma már nem is fellelhetők. Többek között egy Aischylos-kéziratról, egy Corippus-kódexről, egy görög Procopiosról, egy Diodorus Siculusról.

Részletesebben ismerjük a Zonaras-kódex Bécsbe kerülésének történetét, amelyet ma az Osztrák Nemzeti Könyvtár őriz. Joannes Zonaras (avagy Joannes Monachus) 12. században élt görög szerzetes Epitomé historiónja világtörténet a kezdetektől 1118-ig, II. Joannes Komnenos trónralépéséig. Történeti értékét különösen megemeli, hogy a szerző azóta elveszett forrásokat, mindenekelőtt Dio Cassius teljes munkáját használta a megíráshoz. A Budán föllelt 14. századi másolat fölkeltette a történész Cuspinianus érdeklődését, de mint a Gedenkbuchból idézett följegyzés mutatja, magának Miksának az érdeklődését is. A császár 1513. február 5-én utasítja a diplomatát, hogy Joannes Monachus munkáját szerezze meg neki Budáról, csak annyi időre, míg latinra fordíttatja. Nem telt bele egy hónap, és Cuspinianus jelentette Miksának, hogy a kódex már nála van. Március 31-i levelében az uralkodó örömmel nyugtázta a tényt, és jelezte, hogy futárt küld érte. A tudós történész azonban ekkor már semmiképpen nem akarta a kéziratot átadni Miksának, mivel javában dolgozott a Caesaresen, ahol azt bőségesen kiaknázhatta. Megírta Miksának, hogy a mű a várakozással szemben csalódást okozna neki, mert a kutatott népekről, gepidákról, gótokról, longobardokról semmi ismeretlent nem közöl, mivel alapvetően császár-életrajzokat tartalmaz. Ha már ilyen forrásra vágyik, Bonfini magyar történetét kellene megszereznie a budai könyvtárból. A levél azonban kétélű kardnak bizonyult. A mű - háttérben a török kiűzésének tervével és a birodalom feltámasztásának ideájával - ha lehet, méginkább fölkeltette Miksa érdeklődését. 1514 augusztusában levelet intézett Georg Pirckheimerhez Nürnbergbe, megbízva az Epitomé fordításával, ugyanakkor meghagyta Cuspinianusnak, hogy a kódexet egyenesen Nürnbergbe küldje a fordítónak. A könyv azonban még 1515 tavaszán sem érkezett meg Nürnbergbe, sőt Pirckheimerhez intézett októberi levelében Cuspinianus tovább halogatja az ügyet, mondván, hogy nem meri senkire rábízni a szállítást, maga fogja Nürnbergbe vinni a kódexet, mivel amúgy is ott akarja nyomdába adni egy hamarosan elkészülő munkáját. (Pirckheimer egyébként nem bánta a dolgot, leveléből tudjuk, hogy csak vonakodva fogadta el a megbízást egy ilyen nagy munkára.) Közben Miksa - talán a nürnbergi humanista húzódozásáról értesülve - a Bécsben élő Angelus Cospusnak is megbízást adott a fordításra, és úgy tűnik, neki átadta a kódexet Cuspinianus, mert egy rövid fejezetet, Nagy Sándor életrajzát lefordította. A könyv Cospus után, 1520-ban Cuspinianus egyik tanítványához, Philipp Gundelhez került, aki egy autográf bejegyzés szerint szintén latinra fordított belőle valamennyit. Végül megint Cuspinianusnál találjuk, akitől soha nem került vissza Budára a fordításra kikölcsönzött munka.

Egy másik kódexnek, a kétségtelenül legpompásabb Bécsbe (majd Budapestre) került corvinának az útja csaknem ilyen pontosan nyomon követhető. 1513-ban Joachim Vadianus két bécsi humanista társaságában rövid utazást tett Budán, ahol alkalmuk nyílt a királyi könyvtárat is meglátogatni. A látogatás során Vadianus felfedezte a könyvtárban a Philostratus-kódexet, de idő vagy alkalom híján semmit nem tudott tenni a megszerzéséért. Hazatérve rögtön értesítette Cuspinianust a kincsről, bízván abban, hogy a hamarosan Budára induló diplomata valamilyen módon Bécsbe tudja vinni. A küldöttség még ez év decemberében Budára érkezett, Cuspinianusnak azonban nem volt érkezése az üggyel foglalkozni, annál inkább egyik kísérőjének, Johann Grempernek.

Grempert Cuspinianus naplójából és egyik-másik művének elejtett megjegyzéseiből önzetlen humanistának ismerjük, aki kisebb-nagyobb ajándékokkal, szolgálatokkal számtalanszor kedveskedett bécsi barátainak, patrónusainak. Közülük is talán leginkább Cuspinianusnak. (A Consulesben egy Ammianus Marcellinus-kódexről emlékezik meg, amit „amanuensis”-étől kapott, a naplóban pedig egy tőle származó érmet említ.) Lehet, hogy tanítványa volt az egyetemen, mindenesetre az 1510-es évekre állandó famulusává vált, aki Cuspinianus mellett rövid idő alatt jártasságot szerzett a diplomáciában is, előfordult, hogy patrónusa egyedül küldte Budára. Sok Bécsben őrzött kódexben lelhetők föl lapszéli glosszái, nyomtatott exlibrise, autográf possessor-bejegyzése. Hogy a Philostratos-kódexhez hogyan sikerült hozzájutnia, pontosan nem tudjuk, talán újévi ajándékként, tudniillik Gremper possessor-bejegyzése 1513. december 30-ra datálja a díszkódex megszerzését. 1514. január 6-án szállították a kéziratot Bécsbe. Gremper minden jel szerint átengedte Cuspinianusnak a szöveg kiadásának jogát, aki egyik legsürgetőbb feladatának tekintette a publikálását. Végül mégsem ő, hanem egy tanítványa, Nikolaus Gerbel adta ki 1516-ban a föllelt szöveg egy részét, a Vitae sophistarumot. Gerbel a kiadáshoz írott ajánlólevelében elismerő szavakkal illeti az önzetlenséget, amellyel Gremper átengedte a publikálás jogát, és méltatja az erőfeszítéseket, amelyeket a kódex napvilágra kerülése érdekében tett. Az ajánlólevélből derül némi fény a kézirat megszerzésének körülményeire is. Gremper mindent bevetett Ulászlónál, hogy megkaparintsa a kódexet, fáradságot nem kímélve, könyörgések és könnyek közepette sikerült kicsikarnia az ajándékot. A Vitae sophistarum megjelenése után Gerbel visszaadta a kéziratot Grempernek, aki aztán végrendeletileg Cuspinianusra hagyta.

Cuspinianus könyvtára halála után fiára szállt, aki rögtön áruba bocsátotta. Elsőként Bernhard von Cles trentói püspök mutatkozott komoly vevőnek. Johann Alexander Brassicanus bécsi humanista közvetített közte és az eladó között, de Cles magasnak találta az árat és elállt a vásárlástól. Hamarosan jelentkezett azonban Johann Fabri, aki a gyűjtemény nagy részét - 636 kötetet - megvásárolta a maga számára.

Cuspinianus mellett az említett Brassicanus volt az, akinek több corvina Bécsbe kerülését köszönhetjük. Ô már a humanisták következő generációjához tartozott. 1500 körül született Tübingenben, ahol apja latint tanított az egyetemen. Maga Johann Alexander is itt kezdte a tanulmányait. 17 évesen magiszteri fokozatot szerzett, majd Leuvenben és Ingolstadtban folytatta a tanulmányokat. 19 évesen poeta laureatusnak mondja magát. Nem tudjuk, mikor került kapcsolatba Johann Fabrival, talán apjának lehetett tanítványa Tübingenben a későbbi bécsi püspök, mindenesetre Fabri ajánlására hívta meg a bécsi egyetemre (I.) Ferdinánd. A meghívás eredetileg a retorika átmenetileg megüresedett katedrájára szólt, de ezt Ursinus Velius foglalta el. Így került Brassicanus a jogra, s noha később két alkalommal is a fakultás dékánjává választották, vérbeli humanistaként sokkal inkább a klasszikusok kötötték le, mint a tanítás. Mindeközben Ferdinánd diplomáciai feladatokkal is ellátta. 1524-ben járt először Magyarországon, igazán gyümölcsöző azonban második útja volt. 1525 áprilisában utazott Budára Wilhelm von Eberstein és Sigmund Herberstein társaságában, és a következő év januárjáig tartózkodott itt. Ekkor már látta a könyvtárat, amelyről Salvianus-kiadásának ajánlólevelében így emlékezik meg: „Megszemléltem valamennyi könyvet. De mit mondjak, könyveket? Ahány könyv, annyi kincset láttam ott ... Akkor igazán úgy látszott, nem könyvtárban, hanem - amint mondják - Jupiter ölében voltam. Annyi volt itt a görög, valamint a héber kötet ... Annyi volt itt a régi és újabb latin könyv ... mint tudomásom szerint sehol máshol.” A csodálatnak kézzelfogható eredménye is lett, II. Lajos ajándékaként több corvinát szerzett meg magának, mint Cuspinianus.

Halála után az ő könyvtárát is egykori patrónusa, Johann Fabri bécsi püspök vásárolta meg. Fabri széles látókörű, magasan képzett egyházi ember volt, Erasmus levelező-partnere, a katolikus reform feltétlen elkötelezettje, ezzel együtt a terjedő protestantizmus határozott ellenfele. Ferdinánd még hercegként tanácsosává, gyóntatójává fogadta. 1528-tól budai prépost, 1530-tól bécsi püspök, aki alapítványaival sokat tett az egyetem megújításáért. A Budáról elkerült corvinák útját követve tevékenységéből a Szent Miklós Kollégium létrehozását kell kiemelnünk.

1531-ben a pestis következtében a ciszterci nővérek Szent Miklós kolostora teljesen elnéptelenedett. A kolostorépület részben a ferencesek, részben az egyetem kezelésébe került, mígnem Ferdinánd 1534-ben a püspökségnek ajándékozta. Az ajándék nyilvánvalóan Fabri terveit szolgálta, mert az adományozólevél már említi az épületben fölállítandó kollégiumot. Fabri alapítványa 12-13 diák elhelyezését és ellátását tette lehetővé. 1540-ben kelt végrendeletében további öt diák ellátásáról gondoskodott egy másik bursában, könyvtárát pedig a Szent Miklós Kollégiumra hagyta. A gyűjtemény egyes források szerint közel 4000 kötetet számlált, mások szerint ennél kisebb volt, de nagysága meghaladta a 2160 kötetet. A püspök 1541-ben bekövetkezett halála után a ferencesek visszakövetelték a kolostor épületét, így a gyűjtemény egy másik bursa épületébe került át, majd egy harmadik épületben helyezték el, egyre méltatlanabb körülmények között. 1578-ban még megemlékezik róla Hugo Blotius abban a tervezetében, amelyet a kisebb bécsi egyetemi gyűjtemények Hofbibliothekba csatolásáról készített, de ezután mindenki megfeledkezett róla. Olyannyira, hogy amikor a könyvtárat az új egyetemi épület építésének megkezdésekor, 1754-ben egy másik helyre kellett átszállítani, az 1748-ban kinevezett könyvtárosnak gondot okozott bejutni a helyiségekbe, mivel saját bevallása szerint már az elődje elveszítette a kulcsokat.

1756-ban az egyetemi tanács az egész régi gyűjteményt az uralkodó szabad rendelkezésére bocsátotta, Mária Terézia pedig utasította a Hofbibliothek prefektusát, Gerard van Swietent a 2787 kötet, benne 1037 kézirat átvételére.


Felhasznált irodalom

Magister Johannes Gremper aus Rheinfelden, ein Wiener Humanist und Bibliophile des XVI. Jahrhunderts. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen 30 (1913) pp. 197-216.

Ankwicz-Kleehoven, Hans: Der Wiener Humanist Johannes Cuspinian. Graz-Köln, 1959.

Aschbach, Joseph: Geschichte der Wiener Universität I-III. Wien, 1865-1888.

Csapodi Csaba: Mikor pusztult el Mátyás király könyvtára?  In: Magyar Könyvszemle 77 (1961) pp. 399-421.

Csapodi, Csaba: The Corvinian Library. History and Stock. Budapest, 1973.

Csapodi Csaba-Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Corviniana Budapest, 1990.

Geschichte der Österreichischen Nationalbibliothek. T. DieHofbibliothek (1368-1922) Hrsg. von Josef Stumvoll. pp. 1-58.:Ernst Trenkler: Die Frühzeit der Hofbibliothek (1368-
1519)
pp. 59-77.;Franz Unterkircher: Vom Tode Maximilians I. bis zur Ernennung des Blotius (1519-1575) pp. 79-162.;Franz Unterkircher: Hugo Blotius und seine ersten Nachfolger (1575-
1663)
Wien, 1968.

Jesinger, Alois: Die Universitätsbibliothek Wien. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen 43 (1926) pp. 438-460.;

Johann Cuspinians Briefwechsel. Gesammelt, herausgegeben u. erläutert vonHans Ankwicz von Kleehoven. München, 1933.

Kink, Rudolf: Geschichte der Universität zu Wien. I-II. Wien, 1854.

Matthias Corvinus und die Bildung der Renaissance. Von Ernst Gamillscheg und Brigitte Mersich mit Beiträgen von Otto Mazal. Wien, 1994.

Mazal, Otto: Königliche Bücherliebe. Die Bibliothek des Matthias Corvinus. Graz, 1990.

Forrás
Uralkodók és corvinák : Az Országos Széchényi Könyvtár jubileumi kiállítása alapításának 200. évfordulójára, Budapest, 2002. 91-95. p.