Angela Dillon Bussi: Még egyszer a Corvina-könyvtár és Firenze kapcsolatáról  

A Corvina-könyvtár páratlan művelődéstörténeti fontossága már eddig is számtalan érdekes tanulmány megszületését inspirálta: a kutatók többsége érthető módon leginkább azzal foglalkozott, hogy felkutassa és azonosítsa a könyvtár állományába tartozó egykori műveket, amelyek - a történelemben szinte példa nélkül álló drámai kimenetelű szétszórattatás folytán - oly hamar kikerültek a könyvszerető uralkodó által nekik épített pompás otthonukból.[1]

Abban sincs semmi meglepő, hogy a corvinák azonosításának problémája érthető történelmi okokból már a kezdetektől fogva Firenzét predesztinálta a kutatások legígéretesebb helyszínévé. Közismert tény ugyanis, hogy Corvin Mátyás kb. 1485-től kezdve igen nagyszámú kéziratos munka másolását rendelte meg firenzei kódexmásolóknál,[2] s ez a hatalmas munka jogosan kelthette azt a reményt, hogy könyvtára - legalábbis eszmei értelemben - igen hamar kiteljesedhetik. Ugyancsak közismert az is, hogy 1490. április 4-én bekövetkezett váratlan halálát követően szinte azonnal abbamaradt a másolók munkája.[3] Lorenzo il Magnifico fia, Piero de Medici két levélben is beszámol erről apjának, a levelek egyúttal arról is tájékoztatnak, hogy milyen következményekkel járt a szomorú esemény.

Az első, május 8-án kelt levélből megtudjuk, hogy az ifjú Medici olyasvalakivel tárgyal, aki „gondban van a magyar király imígyen bekövetkezett halála után”. A rejtélyesen N. N.-nek nevezett tárgyalófélben én Naldo Naldit, Mátyás könyvtárosának, a pármai Taddeo Ugoletónak firenzei megbízottját vélem fölfedezni, akinek egyébként a másolt szövegek helyességének ellenőrzése és kijavítása volt a feladata.

A megbeszélések tárgyát azok a kéziratok képezték, amelyeket Naldi Corvin Mátyás adósságának fejében ajánlott föl a Medicieknek (ahogyan Piero írja: „mivelhogy tartozik nekünk és ő könyveket akar adni nekünk a sajátjaiból...). Az üzlet nem látszik kivihetetlennek, ám végső kimenetele a felajánlott kódexek minőségétől és tartalmától függ, amelyet ellenőrizni kell, hogy „ne legyen meg kétszer ugyanaz a könyv”.[4] Ami azt illeti, ez az utóbbi veszély teljesen reálisan merült föl, ha figyelembe vesszük, hogy a Medici-ház szinte egy időben és Mátyással teljesen azonos módon tevékenykedett a maga könyvtárlétesítő programjának megvalósításán, aminek az volt a lényege, hogy rövid időn belül olyan könyvtár jöjjön létre, amely tartalmazza minden tudományterület legreprezentatívabb könyveit, különös tekintettel a klasszikus művekre és a patrológiára.[5] Papírra vetett bölcs megfontolásait Lorenzo elsőszülött gyermeke ugyancsak figyelemre méltó gazdasági fejtegetésekkel egészíti ki, amikor is lényegében a kereslet és kínálat törvényszerűségét fogalmazza meg: „amúgy a másolók olcsóbban fognak dolgozni, hiszen nem remélhetnek immár másoktól megbízatást”. Ez a megjegyzés tökéletesen összhangban van a magyar király közismert nagylelkűségével, amit a kódexmásolók nem is mulasztottak el több ízben, nyilvánosan is dicsérően fölemlegetni.

A két nappal később, május 10-én íródott levél[6] a dolgok állását illetően semmi újdonságot nem tartalmaz, mivel „a követ dolgában ugyanaz a véleményem, mint az előző nap volt”. A nyilatkozat amilyen bizonytalan, olyan homályos; annyi azonban bizonyos, hogy a készülő kéziratokból egyetlen egy sem jutott megrendelőjük halála után Budára, hiszen 1498 februárjában a korábban Mátyás szolgálatában álló német Alexander Farmosert Ulászló magyar király azzal a megbízatással küldte a Firenzei Köztársaságba, hogy az elhunyt uralkodó részére készített 150 kódex visszaszerzéséről tárgyaljon és főleg, hogy tudja meg annak az adósságnak a pontos összegét, amelynek fejében a kódexeket visszatartották.[7] A válasz meglehetősen soká született meg, de megformálása arra utal, hogy alapos vizsgálat előzte meg írásbafoglalását: ezek szerint a corvina-kódexek még mindig a Mediciek birtokában vannak az általuk adott 1400 arany hitel zálogaként, egy kódex pedig a Capponi- család kezében van, akik 500 aranyat hiteleztek Mátyásnak. A levél pontosan kitér arra, hogy a Medici-kódexek között van a Mátyás személyes kérésére készült Biblia, a Capponi-családnál lévő kötet pedig az ugyancsak csodálatos Breviárium.[8]

Nehéz megítélni, hogy mennyi ebben a két levélben a diplomáciai szócsavarás, amelyre bizonyára mindkét félnek szüksége volt, hiszen nehéz feladatot kellett megoldaniuk: a magyar királynak gondot okozhatott, hogy újjáélesszen egy évek óta elfeledett követelést, a firenzei kormánynak ugyanekkora nehézséget jelentett, hogy hogyan bújjon ki e kötelezettség alól lehetőleg úgy, hogy a Köztársaság büszkén és egyszer s mindenkorra elhatárolódjék a Mediciektől, hogy világossá váljék a város feletti uralomra vonatkozó bármiféle Medici-törekvés önkényessége. A pontatlanságok, apró csúsztatások, hiányos adatközlések véleményem szerint nélkülözhetetlen eszközei voltak annak a diplomáciai jelentő munkának, amelynek olyan tényekkel és eseményekkel kellett foglalkoznia, amelyeket vagy nem ismerhetett meg teljességükben, vagy pedig szándékosan maradtak rejtve, mert esetleg kényelmetlenek voltak. Miképpen értelmezhetjük például a firenzei válaszlevélben szereplő „kereskedőink, a Mediciek” kifejezést? A Firenzében maradt oldalágról van-e szó, amelyik éppen a száműzött főággal való rivalizálása miatt maradhatott a városban, vagy esetleg Lorenzo il Magnifico 1494-ben elűzött leszármazottaira utal a megnevezés, akik akkoriban a várostól távol éltek és csak tizennyolc éves száműzetés után térhetnek majd vissza? És, ha mint hiszem, ez utóbbiakról van, szó, akkor miképpen értelmezzük azt a megjegyzést, miszerint ők a birtokosai az egykor Mátyásnak szánt kódexeknek?

Ahhoz, hogy megpróbáljunk választ adni ezekre a kérdésekre, célszerűnek látszik, ha e könyvek közül a legszebbet, a Mátyás megrendelésére készült Bibliát vizsgáljuk meg alaposabban. Egy ideje bizonyítást nyert, hogy ez a mű azonos a Zsoltároskönyv - Új Testamentum (Csapodi 1973, 712) néven meghatározott kötettel, amelyet Gherardo és Monte del Fora díszített csodálatosan, s amely kétségtelenül a király személyes megrendelésére készült, aki VIII. Károly francia király és egy harmadik, egyelőre bizonytalanul azonosított személy[9] társaságában, maga is megjelenik a kódex lapjain. A híres kódex a Laurenziana-könyvtárban található Plut. 15.17 jelzettel, és bizonyos, hogy a nagy múltú könyvtárnak a közönség számára történt megnyitásakor (1571) már ott volt. Azt azonban nem tudjuk, hogy valójában mikor került oda. Jelentősnek tűnik e szempontból az a tény, hogy nem szerepel sem a Mediciek firenzei elűzésekor (1495) felvett leltárban,[10] sem pedig a Vigili által 1508-ban készített nyilvántartásban:[11] ezek szerint későbbi szerzeményről lehet szó. Mindazonáltal az sem lehetetlen, hogy (mintegy hitelesítve a levélben szereplő Medici-birtoklást) ezt és a Mediciek néhány más corvina-kódexét ezekben az években a család valamelyik hűséges híve őrizte, talán, ahogy ezt más helyen már megkockáztattam, maga Attavante, aki az évek során egyre nagyobb bizalommal viseltetett Firenze urai iránt s ez a bizalom éppen a Medici-pápa, X. Leó (Giovanni de Medici) trónralépésekor ért csúcspontjára. Jóllehet semmi érdemleges bizonyítékkal nem rendelkezünk rá, nyilvánvalónak látszik, hogy a Mátyás halálával félbemaradt kódexek sorsában nem kis szerepe lehetett Attavanténak, már csak azért is, mert a hírneves miniatúrafestő a 15. század utolsó évtizedétől kezdve teljesen ellenőrzése alatt tartotta a firenzei könyvpiacot, úgyhogy méltán nevezhetjük e terület igazi vállalkozójának.[12] Ez a magatartás egészen nyilvánvaló az ő esetében és határozott megerősítést nyer a hatalmas mennyiségű miniatúra-corpus révén, amelyet a művészettörténeti kritika az ő nevéhez kapcsol, jóllehet a miniatúrák igen gyakran nem a saját műhelyéből kerültek ki a megszokott módon, hanem olyan neves mesterek keze nyomán születtek, akiket minden önállóságtól megfosztva kötelezett az általa megszabott stílus követésére.[13] Ékes bizonyítékát adja ennek szerintem Littifredi Corbizi miniátor, aki meglehetősen ironikus, szinte már szarkasztikus módon a saját nevével jelzi a leginkább attavantei miniatúráját, talán ezzel is jelezvén, hogy munkáltatói és nem mester-tanítványi viszonyról van szó.[14]

Ha a Zsoltároskönyv - Új Testamentumon kívül próbáljuk nyomon követni az Ulászló király által kért 150 kódex sorsát, amelyek a „Medici kereskedő család” birtokában lehettek, az a 32 kódex tartozhatott legbiztosabban e corvinák közé, amelyek most kivétel nélkül a Bibliotheca Medicea Laurenziana tulajdonát képezik. Egy részükről, amelyeket X. Leó pápával való kapcsolatuk miatt az „Leó-féle első csoportnak” nevezünk, 1992-ben részleges lista készült a Lorenzo il Magnifico halálának 500. évfordulóján rendezett megemlékezések kapcsán.[15] Ehhez a stílusjegyek részben és egészben történő megfelelése folytán még újabb hat kódex csatlakozik, részben olyanok, amelyek akkor kimaradtak, részben pedig más alkalommal kerültek elő. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az e csoporthoz tartozó kódexek száma még növekedni fog.[16]

Az első csoportba tartozó kódexek közös jellemzője, hogy mindegyikük X. Leó pápa (a Medici-pápa) tulajdonában volt, címere rendszerint a kötetek első oldalán jelenik meg. Huszonhárom esetben Attavante-miniatúrákat találunk, mégpedig véleményem szerint saját kezű kivitelezésben.

Ellentétben azzal, amit az 1992 előtti kutatások feltételeztek, a kódexek díszítése nem a másolással egy időben történt (a másolást még Mátyás életében és megrendelésére, tehát még 1490 előtt befejezték). E kódexek miniatúrái több mint húsz évvel később, Giovanni de' Medici pápává választásakor készültek 1513-ban. E tézis legperdöntőbb bizonyítéka a miniatúrák és a pápai címer közötti tökéletes anyagi és stilisztikai megfelelés: a pápai címer ui. nem utólagos ráfestés (ahogyan ezt korábban állították), hanem a többi díszítéssel egy időben, egységes modellt követve készült. E stílus jellegzetessége az egyes oldalakat félkeretbe foglaló, egymással derékszöget alkotó két szalag, amelyeknek egyike tartalmazta a pápai címert.

Szintén Leó pápa tulajdonát képezte, az ugyancsak „corvina-gyanús” második csoport, amelynek darabjai azért maradtak ki az 1992-es „Leó-féle első kódexcsoport” nyilvántartásából, mert kiderült, hogy illusztrációik egyetlen, ráadásul nem firenzei művész kezétől származnak, s a felfedezés keltette bizonytalanság megakadályozta, hogy akkor publikálásra kerüljenek. Ennek az öt kötetnyi kéziratnak a teljes képi anyaga és díszítése az ünnepélyes megemlékezés céljával ad elő egy történelmi eseményt, amint erről egy későbbi tanulmány részletesen beszámol.[17]

Az ily módon összegyűjtött és „Leó-féle kódexeknek” nevezett harminckét kódex közül csak kevés, mindössze öt tartalmaz Mátyásra mint megrendelőre történő utalást, azaz explicit-et[18]. Mindazonáltal ezek az utalások is különlegességnek tekinthetők, ha meggondoljuk, hogy Mátyás halálhírére teljesen leállították a kódexek másolását, ami azt jelentette, hogy az utolsó másolt oldalnál abbahagyták a munkát, ami nem szükségszerűen (sőt szinte egyáltalában nem) esett egybe a másolandó szöveg utolsó oldalával. Mindenesetre az a tény, hogy néhány kódexben szerepel ez az utalás, valamint a közös kodikológiai jellegzetességek, az, hogy klasszikus, szinte kivétel nélkül patrológiai szövegekről van szó, hozzátéve mindehhez azt a közös jellegzetességet, hogy a kódexek kivitelezése minden esetben törést szenvedett, amennyiben a szövegmásolás befejezése, ami feltételezésünk szerint a Mediciek megbízásából történt még 1494 előtt, és a díszítések elkészítése között hosszú idő telt el, mivel ez utóbbiak semmiképpen sem készültek el 1513, vagyis Giovanni de' Medici pápává választása előtt; tehát mindezek megengedik annak feltételezését, hogy ez a harminckét kötet része annak a százötvennek, amelyet Ulászló király 1498-ban megpróbált visszaszerezni.

Sokkal nehezebbnek tűnik a még hiányzó mintegy 120 corvina felkutatása. Mindazonáltal azok a levelek, amelyeket Piero kevéssel Mátyás halála után írt apjának, azt valószínűsítik, hogy a magyar királynak készülő kódexekből már igen korán (tehát már 1490 májusában és nem pedig 1494 után, amikor a Mediciek drámai távozásra kényszerültek Firenzéből) alapos válogatás történt, amennyiben a szövegek közül kiemelték azokat, amelyeket még nem másoltak le a Mediciek számára, így ezek azon nyomban azt a könyvtárat gazdagították, amelynek létrehozásában a Medicieket Mátyással teljesen megegyező szándékok vezették; egyfajta békés vetélkedés volt ez köztük és a magyar király között. Gondolom, ezeket a köteteket meglehetősen nehéz azonosítani, (bár talán egy szakértő paleográfusi vizsgálat fel tudná fedezni a - feltételezésünk szerint azonos kéz végezte - másolási munkában beállott hosszabb szünet nyomait), annyi azonban megállapítható róluk, hogy részben Lorenzo,[19] részben Piero[20] nevéhez fűződnek: ez utóbbiak közül a görög nyelvűeket sem hagynám ki, hiszen Mátyás mindkét nyelven dolgozó másolókat alkalmazott. A Medici- és a corvina-kódexek külsejének és méretének összevetése, azt hiszem, teljesen hihetővé teszi ezt a feltételezést (pl. azé az öté, amelyek corvina-kolofonnal rendelkeznek és amelyekről bizonyosan tudjuk, hogy Medici-tulajdonba kerültek): méretüket és külsejüket tekintve ezek a kódexek teljesen megegyeznek egymással. Röviden összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy az események a következő módon rekonstruálhatók: Piero de' Medici az apjához írott első levelében megfogalmazott elvek alapján (vö. 4. jegyzet) jelentős számú kódexet válogatott ki a Medici-könyvtár számára, ezt követően a másolókat utasították valamennyi félbehagyott munka befejezésére, ezek közül csupán ismeretlen számú kódex díszítése készült el a másolással egy időben, míg félretettek harminckét, később „Leó-félének” nevezett kódexet, ezek közül huszonkilencnek a díszítését csak jóval később, húsz év múlva végezték el.

Az eddig lehetséges corvina-kódexként említett és Medici-tulajdonba került összes kézirat a Biblioteca Medicea Laurenziana alapállományába tartozik, tehát azok közé a könyvek közé, amelyek a családi magánkönyvtár egészét alkották azt megelőzően, hogy azt I. Cosimo 1571-ben rendeletileg közgyűjteménnyé nyilvánította. Mint az egykori családi könyvtár részei ezek a kódexek a nagy könyvállvány, a „pluteo” (elfogadott rövidítéssel: Plut.) jelzetét viselik, mivel a Michelangelo által tervezett könyvtárterem így nevezett pulpitusán helyezték el, a biztonság kedvéért hozzá lánccal rögzítették, és itt olvashatták őket.

A Laurenziana Könyvtárban azonban található egy olyan corvina is (Csapodi 1973, 144), amely sokkal később és egészen más körülmények között került oda, ahogyan erre jelzete is utal (Acq. e Doni 233), vagyis a 19. században létesült „Szerzemények és Adományok” fondjáról van szó. Ez a kódex az Estense-könyvtár öt kódexével (Csapodi 1973, 24, 86, 305, 641, 875), valamint a velencei Marciana-könyvtár híres Marziano Capella-kódexével (Csapodi 1973, 422) és még négy másik kódexszel együtt, amelyek közül kettő Bécsben, egy-egy pedig Párizsban, ill. Olomoucban található (Csapodi 1973, 79, 323, 324, 390.), szembetűnő és általánosságban jellemző kodikológiai egyezést mutat, ami alapján állíthatjuk, hogy egyetlen helyen és viszonylag rövid időn belül (1485-1490) készültek. A legfontosabb adat, ami összefűzi és megkülönbözteti őket, az ez a régi, szinte egészen bizonyosan korabeli bejegyzés: „Attavantes florentinus pinxit” azaz „festette a firenzei Attavante”. Még az sem lehetetlen, hogy sajátkezű bejegyzésről van szó, ezt a feltételezést azonban további kutatások lennének hivatottak bizonyítani legfőképpen és mindenekelőtt annak tisztázásával, hogy mi indokolja a bejegyzés megjelenését. A Laurenziana Könyvtárban található példánnyal kapcsolatban adódik az a feltételezés, hogy a bejegyzés elhelyezését a teljesen üres első borító belső lapján talán a könyv értékesítésének a szándéka indokolta. A kódexek tulajdonosváltozásai ebben az esetben éppúgy, mint a többiben, alig ismertek, különösen az első lépés homályos, vagyis éppen az, aminek következtében elkerültek Firenzéből azt követően, hogy ott - Mátyás megrendelése alapján - elkészültek. Még az sem biztos, hogy eljutottak-e a megrendelőhöz. Csupán a velencei Marciana-könyvtárban lévő Marziano Capella-kódexről tudjuk, hogy 1492-ben Gioacchino della Torre, a velencei SS. Giovanni e Paolo domonkos kolostor perjelének tulajdonában volt. A magyar király halálához igen közeli dátum, s a szokatlan helyre került (lehet, hogy sajátkezű), szinte aláírásszerű bejegyzés talán megengedi azt az izgalmasnak tűnő feltételezést - amelyet véleményem szerint kiterjeszthetünk az összes, Attavante-hivatkozással ellátott kódexre -, hogy tudniillik azok nem sokkal a gyászos esemény bekövetkezése után eladásra kerültek Firenzében. Ez a feltételezés egyelőre nem egyéb egy további, újabb lehetséges kutatási iránynál, amelyet pillanatnyilag semmiféle konkrétum nem támaszt alá, ugyanakkor elfogadása azt jelentené, hogy - a Piero levelében említett, még másolás alatt lévő kódexeken kívül - ezek sem jutottak el a megrendelőhöz, jóllehet látszólag teljesen elkészültek, vagyis borítójukat már ellátták a szokásos, a corvinákra jellemző heraldikai-emblematikus díszítésekkel. Ennek kapcsán azonban azt is érdemes megjegyeznünk, hogy a híres corvina-breviárium (Csapodi 1973, 725), amelynek másolását 1487-ben fejezték be, egyik, Attavante által festett lapján 1492-es dátumot visel, amely valószínűleg magának a mesternek a kezétől származik.

Befejezésül még egy munkahipotézist szeretnék felállítani éppen ezzel az utóbb említett művel kapcsolatban, amely a legszebbek egyike a Firenzében készült könyvek közül, s amely - legalábbis részben - bizonyosan Attavante sajátkezű munkája. A kódex jelenleg a Vatikáni Könyvtárban található (Urb. Lat. 112), ide, ahogyan jelzete világosan mutatja, a Montefeltro-család híres könyvtárából került, akikhez talán Agostino Trivulzio bíboros révén jutott, legalábbis erre utal a számos (de nem az összes!) corvina-címerre festett bíborosi jelvény. Márpedig ez a bíborosi címer legkorábban 1517-ban kerülhetett a kódexre, mivel X. Leó pápa ebben az évben nevezte ki bíborossá Trivulziót.

Ki kellene deríteni, hogy vajon ez a könyv nem azonos-e azzal a breviáriummal, amelyet a Firenzei Köztársaság által 1498-ban írt levélben különleges szépsége miatt külön is megemlítenek, s amelyről a Capponi-család birtokában lévő hitelzálogként szólnak. Jómagam igencsak hihetőnek tartom ezt a hipotézist. A számos, egész oldalas gyönyörű miniatúra és Attavante művészi presztízse elfogadható magyarázatot ad arra a hatalmas összegre, amelynek garanciájául a könyvet letétbe helyezték.

Befejezésül még el kell mondanom, hogy a Csapodi kimerítő repertóriumában a Laurenziana Könyvtár állományába tartozóként felsorolt corvinák (Csapodi 1973, 25, 50, 87, 144, 414, 490, 713) egyike sem Lorenzo il Magnifico idejében került a könyvtárba.[21] Az a négy, amelyről ezt nem lehet még egyértelműen kijelenteni, a „Leó-féle” kódexek csoportjába tartozik, vagyis a pápa címere és személyes jelmondata szerepel rajtuk.[22] Az egyetlen könyv, amely Mátyás könyvtárából még Lorenzo életében került a Mediciek birtokába, az a Plut. 73. 39 jelzetű Ficino-szemelvénygyűjtemény (Csapodi 1973, 260). A corvina-eredet tényét jelzik a Mátyás címere fölé festett Lorenzo-címerek. Úgy tűnik azonban, mintha ez a címerváltás a miniatúrák szerzőjének szándéka szerint történt volna, akit talán az az óhaj vezetett, hogy Lorenzónak ajánlja fel azt a művet, amely a magyar király váratlan halála miatt nem juthatott el eredeti megrendelőjéhez.

Vasari is foglalkozott azokkal a könyvekkel, amelyeket 1485-től kezdve a magyar király számára készültek Firenzében s amelyekről a következőket írta: „... ezeket aztán, mivel a király időközben elhalálozott, a fenséges Lorenzo de' Medici fizette ki és vette birtokba és helyezte azok közé, amelyeket könyvtára létrehozásához készítettek elő...”. Ma már elmondhatjuk, hogy szövege, amelyet eddig semmiféle konkrétum nem hitelesített és úgy tartották, hogy leginkább csak általánosságban vett dicsőítő célt kívánt szolgálni, a legújabb kutatások és feltételezések alapján esetleg valóban megtörtént eseményről szóló beszámoló.[23]


Jegyzetek

1.Csapodi Csaba és felesége, Csapodiné Gárdonyi Klára igen teljes és rendszerező munkát végeztek a Corvina-könyvtár vonatkozásában. Alapos bibliográfiai kutatásaik lehetővé teszik, hogy a kritikai adatokat illetően az ő műveikre hagyatkozzunk. Különösen említésre méltó: Cs. CSAPODI-K. CSAPODI-GÁRDONYI, Bibliotheca Corviniana. The Library of King Matthias Corvinus of Hungary. Budapest, 1969; Cs. CSAPODI, The Corvinian Library, History and stock, Budapest 1973, amelyet a szövegben Csapodi 1973-ként idézünk. A korábbi tanulmányok közül új ismeretekkel különösen az alábbiak serkentették a kutatást: A. DE HEVESY, La Bibliotheque du Roi Matthias Corvin, Paris 1923; G. FRAKNÓI-G. FOGEL-P. GULYÁS-E. HOFFMANN, Bibliotheca Corvina, La Biblioteca di Mattia Corvino, re d'Ungheria, Berzeviczy A., Kollányi F. és Gerevich T. gondozásában, Budapest 1927.

2.Kétségtelen, hogy Corvin Mátyás (1440-1490, Magyarország királya 1459-től) érdeklődésének felkeltésében a kéziratos művek iránt egészen bizonyosan szerepe volt Vitéz Jánosnak (1408-1472) és Janus Pannoniusnak (1434-1472), vagyis annak a két magyar humanistának, akik a legszembetűnőbb és a legőszintébb módon kapcsolódtak az itáliai kulturális élethez. Érdeklődése tehát már uralkodásának első éveiben kimutatható. Tény azonban, hogy csak hatalmának tetőfokán, Bécs elfoglalása után kezdett a király valódi, szisztematikus gyűjtőmunkába azzal az eltökélt szándékkal, hogy könyvtárat hozzon létre. A firenzei megrendelésekkel egyidőben jelentős bécsi és budai könyvmegrendelésekről is tudunk.

3. Jóllehet ser Antonio Foresi da Bibbienát szinte teljes bizonyossággal kizárhatjuk a másolást végzők közül (vö. A. de la Mare, New research on humanistic scribes in Florency in A. Garzelli, Miniatura fiorentina del Rinascimento 1440-1525. Un primo censimento, Firenze 1985, pp. 393-600, aki nem jegyzi őt a korszak Firenzében tevékenykedő másolói közt), mégis igen fontosnak tartjuk véleményét, amelyet 1490. április 21-én, Andrea del Foianónak írt levelében fejtett ki: „Itt az az újság, hogy a magyar király immár bizonyosan elhalálozott: ami igencsak nagy káromra vagyon azon dolgok miatt, amelyeket, mint te is tudod, számára végeztem: az az igazság, hogy gondban vagyok emiatt; eo maxime azért, mert megrendelése nyomán a költségeket illetően lehetőségeimen túl terjeszkedtem. A legjobban az aggaszt, hogy rengeteg ív pergament gyűjtettem össze messer Taddeóval [bizonyára Taddeo Ugoletó-ról van szó], amelynek összege 75 lírát tett ki; tehát engem igen rosszul érintett a király halála és semmi reményem sincs arra, hogy kifizetnének vagy kárpótolnának. Mindazonáltal hálát adok Istennek és bízom benne, hogy megsegít.” (Firenzei Állami Levéltár Mediceo avanti il Principato, LXXXVI. iratcsomó, f. 387). A P. D'ANCONA által jelzett dokumentumot (La miniatura fiorentina (secoli XI-XVl) I. kötet, Firenze 1914, p. 47, 4. jegyzet) A. GHERARDI publikálta, Uno scrittore di codíci per Mattia Corvino, in Firenze, in „Míscellanea fíorentina di erudizione e di storia”, szerk. J. Del Badia, II. p. 142, amelynek lejegyzésével én is éltem. Igen jól illusztrálta S. Gentile, Marsilio Ficino e l'Ungheria di Mattia Corvino in Italia e Ungheria all'epoca dell'umanesimo corviniano S. Graciotti és C. Vasoli szerkesztésében, Firenze 1994) pp. 106-107, aki feltételezi, hogy Antonio Foresi kereskedői tevékenységet is folytatott, mégpedig, ami esetünkben fontos, pergamenívekkel kereskedett.

4. A szöveget A. FABRONI, Laurenti Medicis magnifici vita, II (Adnotatíones ét monumenta...) Pisis 1784, p. 28 alapján közlöm: „Piero de' Medicitől. A [Medici] könyvtár ügyében minden tőlem telhetőt megteszek, több könyvet már befejeztünk, több van készülőben és több áll befejezés előtt. N. N. gondban van a magyar király imígyen bekövetkezett halála miatt, amelynek következtében ugyan bővében leszünk a másolóknak, mivelhogy adósunk és könyveket szándékozik adni nekünk az övéiből, amelyek a birtokunkban vannak: amíg azonban nem ellenőriztem minden egyes könyvét, minőségük szerint s hogy miről szólnak, magam nem iratok egyetlen újat sem, nehogy kétszer legyen meg egy és ugyanaz a könyv, remélem, két-három nap alatt megleszek ezzel a munkával. Messer Agnolo da Monte Pulcianóval együtt dolgozunk ezen, egyébként a másolók kénytelenek lesznek áraikat csökkenteni, most, hogy nem kaphatnak másoktól megbízatást. 1490. május 8-án.”

5. A két terv azonossága Bartolomeo Fonzio szerint annak a következménye, hogy a firenzeiek szándékosan utánozni kívánták Corvin Mátyás könyvtáralapító elképzeléseit. (vö. B. FONZIO, Epistolarum libri III Edidit L. Juhász, Budapest 1931, p. 36: Libro II. n. 12). Magyarország királyának 1489. szeptember 16-án írott levelében a humanista egyértelműen állítja, hogy Mátyás példáját követve Lorenzo de' Medici is jeles latin és görög műveket tartalmazó könyvtárat szándékozik létrehozni.

6. A levelet többek között közli: W. ROSCOE, Vita di Lorenzo de' Medici, olasz ford., IV Pisa 1816, pp. XXXIX-XLI. A levél utolsó része szól a Medici-könyvtárról.

7. Fontossága miatt a levél teljes szövegét közlöm A. DE HEVESY kiadása nyomán, La Biblioteque... idézett mű pp. 52-53: Wladislaus Dei gratia Hungarie et Bohemie Rex... Magnificis Dominis Prioribus et Vexillifero Florentine Reipublice salutem. Alexander Farmoser Alamannus: iam usque a fe. me. Matthie Regis Hungarie predecessoris nostri temporibus in hac nostra Curia versatus est. Is cum nobis retulerit supra centum et quinquaginta librorum volumina Florentie esse, rari operis et egregii, quos suo aere exscribenda ornandaque prefatus Rex Bibliothece, quam incoaerat, absolvende gratia mandaverat, nullaque alia de causa a vobis detineri, nisi quia vestre Reipublice non nihil pecuniarum adhuc debetur. Idcirco ad vestras Magnificentias scribendum esse duximus ut pro vetusta Hungarie Regum cum vestra natione benevolentia, nostroque intuitu eodem operam dent, ut volumina ipsa si qua forsitan distracta fuerint in unum cogentur: et quod ad solutionem residuum fuerit, ipsi Alexandro qui has reddet, et de hac eodem re aget declarent, diligenterque aperiant. Nos vero curabimus per nostros quod reliquum fuerit, his quibus necesse erit satisfacere: quoniam ad nostrum regium offitium pertinere in primis ducimus, ea minimé esse negligenda, cum in iis exscribendis exornandisque multum pecuniarum hactenus absumptum sit: et idem nos etiam bibliothece perficiende desiderium detineat: Deinde nostra mutua benevolentia freti Magnificentias vestras amice nobis a cum rém hanc transacturas arbitramus. Jussu preterea putamus tantarum rerum tesaurum quasi imperfectum sine aliquo usu tamdiu delitescere. Ergo rem gratissimam nobis Vestre magnificentie facient, si nostro huic desiderio quod cum honestatem coniungtum est satisfacient. Datum Bude die XIII Februarii MCCCCEXXXXVIII. Comissio Propria Domini Regis.

8.. Fontossága miatt a levél teljes szövegét közlöm A. DE HEVESY kiadása nyomán, La Bibliotbeque... idézett mű pp. 52-53: Wladislao Regi Ungarie et Boemie. Gloriosissime Rex. Legimus litteras et audivimus libenter omnie, que nomine Majestatis Vestre, qui eas nobis reddiderat Alexander Formoser Alemannus etiam significavit. Laudavimus primo Regium istud desiderium de perficienda Bibliotheca: mox nihil magis curavimus, quam, ut primum posset, in his aliisque rebus omnibus rem gratam faceremus Majestati vestre: sic enim merentur tot animi virtutes, totque eius et omnium Ungariae Regum merita in nos, rempublicam et omnem gentem nostram. Vocavimus ob id Medices mercantores nostros, nihil enim pro eo debebatur Reipublicae, sed his quibus quo tempore concessit naturae felix memoria Matthiae Corvini predecessoris Majestati Vestrae regiae illius Bibliothecae cura sumptus demandata erat, una cum Taddeo Ugoletto Parmensi, quem scribendis et investigandis libris Rex idem prefecerat. Cognovimus ex his servari adhuc apud se integrum librorum eorum numerum et eandem bonitatem, habereque etiam ingens quoddam Bibliae volumen, quod idem Rex magno sumptu fieri sibi mandavat, hisque eo nomine debentur adhuc aurei M et CCCC, ut cuncta etiam cognovit Alexander Formoser. Intelleximus Capponios itidem alios cives nostros ex his libris, quos idem Rex scribi, et ornari sibi voluerat, in civitate nostra habere breviarium quoddam opus et opulentum et regium: quibus etiam eo nomine debentur et aurei quingenti. Hique sunt, quos invenimus hactenus Matthiae Regis libros apud cives nostros, in quibus investigandis, eo studio et diligentia usi sumus quam res ipsa, et Virtus multa Majestatis Vestrae, et ingentia amoris iudicia in nos exigebant. Commendamus ob id confidentius; et si minus forte necessarium est Majestati Vestrae fortunas omnes civium nostrorum qui in regno Ungarie negotiantur, quando nos etiam in colenda, ornandaque ét amplificanda dignitate Majestatis vestrae, pro viribus sumus ét erimus in dies ardentiores. Ex Palatio nostro die ultima May MCCCCLXXXVIIL

9. A harmadik alakot CS. GÁRDONYI KLÁRA (A firenzei Biblia három alakja, Budapest 1968) Anne de Beaujeu-val azonosítja (1460-1522), aki 1483-tól legalább 1488-ig ténylegesen Franciaország régense volt, amikoris nála tíz évvel fiatalabb öccse, VIII. Károly (1470-1498) erővel érvényt nem szerzett hatalmának. Az azonosítás alapjául az aranyliliomos kék palást - tehát a francia királyi ház jelvénye és színei - szolgál, valamint a szerző szerint nőies hajviselet, amely „valójában hosszú nyakát takarja és... tévedésből prémnek említik.” Ez a második állítás azonban nem felel meg a valóságnak: a miniatúra figyelmes vizsgálata alapján határozottan megállapítható szín- és formabeli eltérések nem hagynak maguk után kétséget. Az azonban kétségtelenül igaz, hogy az alak nőies, kamaszos kinézetű, palástja pedig annyira címerszerű, hogy valóban szimbolikus jelentést kölcsönöz neki. Ha viszont a korábban általánosan elfogadott véleménynél maradva Corvin Jánosnak tekintjük ezt az alakot, érdemes lenne megvizsgálni, hogy az a sál, amely a miniatúrán a nyakát fedi, nem azonos-e azzal, amelyet híres és hivatalosnak tekintett arcképén (München, Bayerische Staatsgemaelde-sammlungen, Inv. num. 12441) maga előtt, a kezében tart. Lehet, hogy például egy lovagi rend szalagjáról van szó, mint ahogy a képen szereplő többi tárgy is egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a hercegnek kijáró, őt minősítő tiszteletet és hatalmat jelző címek jelképeit megjelenítse. Ebben az esetben azonban megoldatlan maradna a palást és a francia fejfedő kérdése, amelyek jelenlétét nehezen lehetne megmagyarázni egy főrangú magyar úr ábrázolásán. Az ábrázolt jelenet szinte plakátszerű megnyilatkozása Mátyás franciabarát politikájának. Minden bizonnyal a konkrét adatokban, vagyis Mátyásnak a franciákkal kötött megállapodásában és annak általa áhított eredményében rejlik az ikonográfiái kérdés megválaszolása. A francia hercegnő jelenléte (ha valóban az a francia színekkel ábrázolt személy) egy tárgyalás alatt lévő, vagy talán csak Corvin János számára kívánatosnak tartott házassági tervre utalhat. A kódex első oldalain ábrázolt két történettel kapcsolatban, amelyeket a Zsoltárok szerzőjének, Dávid királynak az élete ihletett s amelyek közül az elsőben találjuk a három alakos ábrázolást, lásd: D. PÓCS, Holy Spirit in the Library. The title page of the Didymus-Corvina and neoplatonic theology at the court of King Matthais Corvinus in „Acta historiae artium”, 2001, megjelenés alatt.

10. E. PICCOLOMINI közölte, Intorno alle condizioni e alle vicende della libreria medicea privata, Firenze 1875 (Különlenyomat az 1874-75-ben folytatásokban megjelent „Archivio storico italiano”-ból).

11. Kiadatlan, a Vatikáni Könyvtár Vat. Lat. 7134 és Vat. Barb. Lat. 3185.

12. A. DE LA MARE, New research... id. mű, p. 468-470, amelyben először esik szó Attavante vállalkozói szerepéről; A. DILLON BUSSI, Una serié di ritratti per Leone X. Firenze 1994. p. 26. 5. sz. jegyzet.

13. A. DILLON BUSSI, 12. sz. karton in Firenze e la sua immagine. Cinque secoli di vedutismo, Padova 1994, pp. 72-74.

14. A. DILLON BUSSI, Aspetti della miniatura ai tempi di Lorenzo il Magnifico in All'ombra del lauro. Documenti librari della cultura ín eta laurenziana, Firenze 1992. pp. 149-160, különösen a pp. 156-157; A. DILLON BUSSI, Alcune novita sulla miniatura in eta laurenziana (A proposito di Littifredi Corbizi e di un nuovo codice per Lorenzo in Rara volumina, I (1994), n. I, pp. 13-19. A Littifredi által aláírt miniatúra reprodukcióját megtalálhatjuk A. GARZELLI, Miniatura fiorentina... id. mű, 1081. sz. kép. Az általam idézett két cikkben röviden taglaltam ennek a művésznek határozott kifejezésbeli önállóságát, jóllehet stílusára kétségtelenül erőteljesen hatott Attavante iskolája. A két cikket a corvina-kutatáshoz való kapcsolódásuk miatt is indokolt itt idézni. Néhány, a magyar király könyvtárába tartozó kódex Attavanténak tulajdonított miniatúrája ugyanis valójában Littifredi műve. Ez utóbbi tevékenységének valódi méretei még csak részben és csak a legdíszesebb oldalak vonatkozásában kerültek megvilágításra. Ugyanakkor jelenleg még csak feltételezés és további kutatást igényel az „első címerfestő”-nek nevezett, és bizonyosan firenzei művésszel történő azonosítása.

15. A. DILLON BUSSI-A. R. FANTONI, La Biblioteca Medicea Laurenziana negli ultimi anni del Quattrocento in All'ombra del lauro, Documenti librari della cultura in etŕ laurenciana, Firenze 1992, pp. 135-147, különösen a 147-146. oldalakon közölt lista, amelyet egy nyomdai hiba miatt, a helyes olvasási sorrend miatt idézek így.

16. A Plut. 16.32 (Giovanni Cassiano) és a Plut. 17.30 (Gilberto Abate) és a Plut. 78.7 (Egidio Romano) kódexekről van szó, amelyeket mind Attavante készített X. Leó számára és díszítő apparátusuk megegyezik ugyanennek a művésznek a többi, valószínűleg az 1513-as pápaválasztásra szánt és „Leo-félének” nevezett, azaz Leó pápának készült kódexével (l. a tanulmány szövegében). Ide tartozik a Plut. 18.4 (Szent Gergely pápa), Plut. 21.14 (Szent Leó pápa), amelyek nélkülöznek mindenfajta díszítést. Végül a Plut. 24.4 (S. Remigio), amely Attavante stílusában készült, de nincsenek rajta címerek. Részben azonos jegyek miatt itt említem, de jóval gyengébb megformálása miatt mégsem sorolom ide a Plut. 13.I6 (Atanásziosz) és a Plut. 35.37 (Martialis) kódexeket.

17. A Laurenzianában található Plut. 14.22 (Szent Ambrus), Plut. 16.18 (Pseudoizidoriánus gyűjtemény), Plut. 23.4 (Liber pontificalis), Plut. 26.8 (Szent Tamás), Plut. 67.22 (Cassiodorus) kódexekről van szó, amelyeket kivétel nélkül Matteo da Milano díszített. Vö. A. DILLON BUSSI, Una serie di ritratti ... id. mű, Firenze 1994; A. DILLON BUSSI, Una serie di ritratti miniati per Leone X e un poscritto di novitŕ su Matteo da Milano e sul libro in epoca leonina in Rivista di storia della miniatura, 1-2 (I996-1997), pp. 17-33, különösen a p. 25 3 bis jegyzet; a képek alatti feliratok jórészéhez szükséges javításokkal együtt (az 1994-es szöveget teljes egészében tartalmazza; az új, bővebb magyarázatokkal ellátott rész jól elkülöníthető a korábbi szövegtől); A. DILLON BUSSI, Auf den Spuren von Matteo da Milano in Hoch Renaissance im Vatikan: Kunst und Kultur im Rom der Pŕpste I 1503-1534, Bonn 1998, pp. 306-314 (számos szöveg hivatkozással).

18. A Laurenzianában található Plut. 12.10 (Szent Ágoston), Plut. 14.22 (Szent Ambrus), Plut. 21.I8 (Pietro Lombardo), Plut. 26.8 (Szent Tamás), Plut. 68.19 (Appianus) kódexekről van szó.

19. A. DILLON BUSSI-A. R. FANTONI, La Biblioteca Medicea Laurenciana ... id. mű, Firenze 1992, pp. 141-143.

20. A. DILLON BUSSI-A. R. FANTONI, La Biblioteca Medicea Laurenziana... id. mű, Firenze 1992, pp. 144-146.

21. Id.: Federico da Montefeltro. Lo Stato, le Arti, la Cultura, Roma, 1986, különös tekintettel a Cultura kötetre.

22. Erre a kérdésre csak akkor kaphatunk választ, ha a Biblioteca Medicea Laurenziana eredeti állományát alkotó, Plut. jelzetű kéziratokon belül teljes mértékben azonosítani tudnánk a Mediciek 1495-ös elűzésekor felvett leltárban szereplő kéziratokat.

23. G. VASARI, Le vite de' piú eccellenti pittori, scultori et arcbitettori... con nuove annotazioni e commenti di G. Milanesi, III, Firenze 1906, pp. 209-210.

 

Forrás
Primo Incontro Italo - Ungherese di Bibliotecari (Budapest, 9-10 novembre 2000) - Problematiche e prospettive della ricerca sul materiale librario ungherese presente in Italia e sul materiale librario italiano presente in Ungheria = Első Olasz-Magyar Könyvtáros Találkozó: az olaszországi hungarika- és a magyarországi italika-kutatás lehetőségei és nehézségei, Budapest, 2000. november 9-10. / [curatrice Mariarosaria Sciglitano]; [trad. Mariarosaria Sciglitano et al.]; - Budapest: Olasz Kultúrint., 2001. - 295 p.: ill. részben színes; 23 cm. - Előadások. ISBN963-00-6954-7