CSAPODI CSABA: A CORVINA KÖNYVTÁR TÖRTÉNETE  

A magyar reneszánsz kultúra legnagyszerűbb és leghíresebb alkotása Mátyás király budai könyvtára. Olyan alkotás, amely nemcsak elérte a kor legmagasabb európai színvonalát, hanem hozzá mérhető, a maga nemében és a maga korában, az Alpoktól északra sehol sem akadt.

De miért éppen Buda, a magyar király udvara volt az a hely, ahol az Italián kívüli világban először jött létre nagy humanista uralkodói könyvtár? Vajon pusztán a hatalom fitogtatása, üres pompaszeretet, utánzási vágy volt a király indítéka? Esetlegességnek, egyetlen személy akaratának, szeszélyének eredménye a budai könyvtár? Tartalmilag meglehetősen közömbös, inkább csak külső pompájukkal lenyűgöző és ezért kincseket érő kódexeknek, mintegy műtárgyaknak féltve őrzött gyűjteménye, amely szinte a semmiből lett, és rövid csillogás után, érezhető hatás nélkül ismét semmivé lett? Esetleg a Nápolyból jött királyné hatására az itáliai minták szerint formált királyi udvar kötelező tartozéka? - A történelmi tények mást mondanak, a Corvina Könyvtár szervesen beletartozik a magyar művelődés fejlődéstörténetébe, a magyarországi könyv- és könyvtártörténetbe. Az előzmények és adottságok logikai vonalán nyomon követhetők az okok és indítékok, s kiderül az is, hogy a Bibliotheca Corviniana egyáltalán nem valami könyvmúzeum volt, hanem az emberi szellem nagy alkotásainak összegyűjtésére törekvő, tartalmi értékek kedvéért létrehozott könyvtár, amelynek hatása lemérhető a közép-európai humanizmus fejlődésén. A fény és pompa, a kódexek gazdag köntösben való megjelenése csak az értékes tartalom méltó keretéül szolgált.

ELŐZMÉNYEK

Hosszú idő telt el azóta, hogy az 1000. év táján a pannonhalmi Szent Márton-monostorban, egy szerény falfülkében felállították az első magyarországi könyvtár néhány tucat könyvét, addig, amíg 1489-ben a firenzei humanista, Bartolommeo della Fonte úgy nyilatkozhatott, hogy Lorenzo de Medici a magyar király példáján fölbuzdulva alapította meg a maga görög-latin könyvtárát.

A közben eltelt közel félezer év alatt a magyar könyvkultúra ugyanazt az utat járta be, mint a többi európai országé. A templomok felszereléséhez, a szerzetesi élethez, a kolostori és káptalani iskolákhoz mind több és több kódexre volt szükség. A külföldi egyetemek látogatása a filozófia, teológia, filológia és jogtudomány könyveivel ismertette meg a magyar diákokat, de magyarországi egyetemek és főiskolák (Veszprém, Pécs, Óbuda, Pozsony), a domonkosok és Ágoston-rendiek stúdium generáléi, a káptalani és kolostori iskolák sem lehettek meg kisebb-nagyobb könyvtárak nélkül. Már a XIV. század óta olyan pompás kódexek maradtak ránk, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyar királyi udvar könyvfestő művészete nem maradt el a külföldi mögött. Az írásbeli ügyintézés terjedése a királyi kancelláriában és azon kívül is szükségessé tette, hogy megfelelő számban legyenek a latin nyelvű írás-olvasásban járatos scriptorok, akik kódexek másolására képesek. Végeredményben így a XV. század elejére a könyvkultúra terén is megszűnt a különbség Magyarország és a nyugat meg dél között.

Mindez azonban csak azt jelentette, hogy a talaj alkalmas volt a későbbi fejlődés számára, semmivel se többet. A magyar humanista könyvkultúra más országokét megelőző fejlődésének elindításához több kedvező körülmény összetalálkozására volt még szükség. Ilyen volt mindenekelőtt a nem pusztán alkalmi, hanem állandó szoros összeköttetés, ami a XIV. századra már kialakult Itália és Magyarország között. Nemcsak a Nápolyból jött Anjou uralkodók családi kapcsolatai, Nagy Lajos hadjáratai hoztak innen állandóan új meg új impulzusokat, hanem Szlavónián és Dalmácián keresztül mindig nyitva állt a kapu az olasz hatások előtt; nem véletlen, hogy a korai magyar humanizmus vezető egyéniségei, az első nagy könyvtáralapítók a délnyugati területről kerültek ki.

Nagy jelentősége volt azután Zsigmond német királyságának, illetve német-római császárságának és a konstanzi zsinatnak. Buda ekkor lett az ország fővárosává, sőt szinte úgy látszik, a világ fővárosa is volt egy-egy pillanatra. A konstanzi zsinatra Zsigmondot elkísérték az óbudai egyetem professzorai is; a császárnak a világpolitika, a birodalmi és egyházi ügyek intézésében főleg magyar tanácsosai voltak. Igaz ugyan, hogy mind ő, mind környezete mindvégig megmaradt a középkori gondolatkörben, de a világ minden része felé kiterjeszkedő kapcsolatok, a megmegismétlődő érintkezés a humanista világgal a korábbinál nagyobb lehetőségeket nyitott az új műveltség beáramlása előtt, amelyet olyan nevek képviseltek a Magyarországon megfordult követek közt, mint Ambrogio Traversari, Antonio Loschi, Francesco Barbaro, Francesco Filelfo, Poggio Bracciolini, Ciriaco da Ancona.

De nemcsak humanista követek, hanem olasz művészek is mind nagyobb számban jöttek Magyarországra, hogy csak Brunelleschi tanítványát, Manetto Ammanatit és Masolino da Panicalét említsük. Új ösztönzést adtak ezek az olasz hatás alatt bontakozó magyar protoreneszánsz művészetnek, amely már olyan alkotásokat hozott létre, mint a Kolozsvári testvérek bronzszobrai. Zsigmond király grandiózus budai építkezéseit ugyan még a gótika uralta, de a nagyszerű érckapukat és bronzszobrokat már itáliai reneszánsz mesterek vezetése alatt álló műhely készítette.

Egy nagyszerű királyi könyvtár létesítésére is ekkor nyílt volna lehetőség először Budán, hiszen Zsigmond örökölte bátyja, Vencel császár és cseh király híres, szép könyvgyűjteményét. Zsigmond azonban, sajnos, nem tartozott a könyvek iránt különösebben érdeklődő uralkodók közé; utódja, Habsburg Albert alatt a könyvek Ausztriába kerültek, s valószínűleg nagy részük végleg ott is maradt, bár fia, V. László 1455-ben megpróbálta visszaszerezni őket III. Frigyes császártól.

A XV. század első évtizedeiben tehát a könyvkultúra terén minden föltétel adva volt ahhoz, hogy az egyéni kezdeményezések eredményesen bontakozhassanak ki. Ezek a kezdeményezések főleg két névhez fűződnek, az egyik Pier Paolo Vergerióé, a másik Vitéz Jánosé.

Vergerio tanítványa és barátja volt a korai itáliai humanizmus nagy alakjának, Giovanni da Ravenná-nak, akinek pályája érdekes módon éppen Budáról indult el. Itt született mint Nagy Lajos király Nápolyból jött orvosának, Conversino da Ravennának fia, de azután még gyermekként Itáliába került, s ott fejtette ki nagy hatású működését. Tanítványai közt a legnevezetesebbek voltak Guarino Veronese és Pier Paolo Vergerio. Vergerio a konstanzi zsinaton állt Zsigmond császár szolgálatába, vele jött Magyarországra és itt élt 1418-tól haláláig, ami 1444 táján következett be. Felbecsülhetetlen jelentősége van annak, hogy az ő személyében az itáliai humanizmus egyik nevezetes képviselője költözött Magyarországra. A vele való szoros kapcsolat lehetett a legnagyobb hatással Vitéz Jánosra, aki már a maga szűkebb hazájából, Szlavóniából magával hozta a dalmát-velencei hagyományokat, s akinek Zsigmond király kancelláriájában alkalma volt arra, hogy találkozzék a követségben itt járt itáliai humanistákkal. Később pedig, amikor V. László és Hunyadi János kancellárja lett, nemcsak a török ellen élethalálharcot folytató ország külpolitikai szálai futottak össze a kezében, hanem ezzel együtt a legszorosabb személyi kapcsolatokat alakította ki a külföldi humanistákkal, főleg Aeneas Sylviusszal, a későbbi II. Pius pápával.

Vitéz János környezetében alakult ki itáliai mintára az első magyar tudós kör, „contubernium", itt folytak a lengyel humanizmus atyjának, Grzegorz z Sanoká-nak, a ciprusi Filippo Podocatharónak, Vergeriónak részvételével, Vitéz János aktív közreműködésével az irodalmi, filozófiai viták. Előbb Budán, ahova Vitézt kancelláriai tisztsége (protonotárius, főjegyző) kötötte, majd később Váradon, ahol Vitéz előbb prépost, 1445-től püspök lett. Vitéz Váradra költözésével, majd Vergerio halálával nem szűnt meg a humanista kör működése, csak székhelye változott meg, és újabb tagokat is kapott.

Vitéz mint váradi püspök olasz előd, Andrea Scolari örökébe lépett, aki Nagyváradon, a magyar protoreneszánsz egyik legfontosabb központjában, valóságos itáliai világot honosított meg. Itt teremtette meg Vitéz János az első magyar humanista könyvtárt, amelybe valószínűleg Vergerio könyvei is belekerültek. Callimachus-Buonaccorsi mint szemtanú írt azokról a tudós vitákról, amelyek Vitéz jelenlétében, az ő részvételével folytak le. Ez már a kiteljesedett humanizmus világa: a könyvtár mint a szimpozionok otthona. A cattarói származású Miklós modrusi püspök, aki 1463-ban maga is egy telet töltött a váradi püspök udvarában, így emlékszik meg erről az időről: „Nálad, Váradon, igen sok tudós férfival gyakran összeülve a te nagyszerű könyvtáradban, nagy hírű férfiak számtalan kötete közt oly kellemesen és boldogan töltöttük az időt." A legnagyobb firenzei könyvmásoló műhely tulajdonosa, Vespasiano da Bisticci pedig úgy nyilatkozott Vitéz Jánosról, hogy „kevés olyan latin nyelvű könyv volt, ami neki meg ne lett volna". A könyvtárt Vitéz, mikor esztergomi érsek lett, természetesen oda is magával vitte, és újabb tagokkal is gyarapodva a szimpozionok ott folytatódtak.

Vitéz könyvtárának gyarapításában jelentékeny része volt unokaöccse, Janus Pannonius rendszeres könyvküldeményeinek is. Janust Vitéz János küldte Ferrarába, Guarino Veronese nagy hírű iskolájába, ahol hamarosan kitűnt rendkívüli képességeivel, verselőkészségével és a görög nyelv gyors elsajátításával, s évek múltán mint ünnepelt költő, az új műveltséggel tökéletesen átitatott ember tért haza Magyarországra, hogy még egészen fiatal fejjel elfoglalja a pécsi püspöki széket. Az ő pécsi könyvtára lett a második magyarországi humanista könyvtár, de az első olyan, amelyben a latin könyvek mellett igen sok görög kódex is volt. Megint Vespasiano szavait idézzük: Janus Pannonius „püspöksége számára nagyszerű görög és latin nyelvű könyvtárt létesített, amelyben minden egyetemi kar anyaga megvolt". Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a fiatal Mátyás király legfőbb politikai támasza és tanácsadója uralkodásának első szakaszában éppen Vitéz János és Janus Pannonius volt. Csak egy példát erre a szoros együttműködésre: 1465-ben a török elleni segítség érdekében II. Pál pápához küldött követséget Janus Pannonius vezette, s mikor hazajött, nemcsak Vitéz esztergomi érseki megerősítését és a pozsonyi egyetem fölállítására való meghatalmazást hozta magával (az egyetem szervezője és kancellárja is Vitéz), hanem követségét nagyszabású könyvbeszerzésekre is fölhasználta, amennyiben „megvásárolt Rómában minden könyvet, amihez csak hozzájuthatott, görögöket is, latinokat is, mindenféle tudományból".

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Mátyás király gyermekkori nevelését Grzegorz z Sanoka és Vitéz János irányította teljesen humanista szellemben és hogy maga Hunyadi János sem maradt érintetlen ettől az irányzattól - hiszen három évig Milánóban szolgált a Sforzák zsoldosvezéreként, és Poggio Bracciolinival levelezésben állt, sőt ez az utóbbi műveit is megküldte neki -, valamint azt, hogy Mátyás már egészen fiatal korában annyira tudott latinul, hogy gyakran ő volt atyjának tolmácsként segítségére, ha külföldi követekkel tárgyalt, fiatalkori olvasmányairól pedig később maga emlékezik meg, a minél nagyobb és szebb királyi könyvgyűjtemény kialakulását, a Corvina Könyvtár létrehozását egészen természetesnek vehetjük.

KIALAKULÁS ÉS FEJLŐDÉS

Semmiféle közvetlen forrás nem szól arról, mikor kezdte meg Mátyás király a tudatos könyvgyűjtést. Nem tudjuk meghatározni azt az évszámot, amelyet a könyvtár alapítási időpontjának tekinthetnénk. Valószínűleg nem is volt különleges alapítási aktus. Hiszen az elmondottakból látható, hogy nem valami hirtelen elhatározásról, mesterséges alapításról volt szó, hanem a könyvek és irodalom iránt érdeklődő király egyszerű gyűjteménye fiatalkora olvasmányaiból, atyja néhány könyvéből és a királyi elődökről rámaradt kódexekből, magyar és olasz humanisták hatására, a váradi (később esztergomi) és pécsi könyvtárak példájára szinte észrevétlenül kezdett igazi könyvtárrá fejlődni.

Az első forrás, amely már rendszeres könyvgyűjtésről és egyben önálló könyvmásoltatásról szól, Mátyás király válaszlevele a római akadémia elnökéhez, Pomponius Laetushoz 1471-ben. Ez a levél egyszerre négy fontos adatot őrzött meg a könyvtárra vonatkozólag. Először: Mátyás már ekkor Rómában könyveket szereztetett be, saját embere éppen most tért vissza erről az útról; másodszor: ez a saját embere Blandius „miniator noster", szóval a királynak már van saját kódexfestője; harmadszor: olasz humanisták már akkor érdemesnek tartották, hogy könyveket ajánljanak föl neki, tehát már Itáliában is tudtak könyvek iránti érdeklődéséről; végül negyedszer: Mátyás a könyveket nem dísztárgyaknak tekintette, hanem ahogy fiatal korában, most is, a legizgalmasabb belső lázadások és külső háborúk közt is, szakított időt az olvasásra. A könyvgyűjtés tehát személyes, belső szükséglet volt az ő részéről. „Silius Italicust - írja - ezekben a napokban gyakran forgattuk, mert már fiatal korunkban is tetszett nekünk Silius, most pedig, mikor mi is háborúkkal vagyunk elfoglalva, még jobban tetszik, mert ő maga is háborúkról énekel, ennek ellenére nem tagadhatjuk, hogy szerencsétlen a királyok sorsa, hogy kényszerítve vannak háborút viselni."

Az 1471-i levél tehát, mint tartalmából kitűnik, semmiképpen sem a kezdet időpontját jelenti. A kezdetet jóval korábbra kell tennünk. 1464-ből és 1466-ból ismerünk Mátyás királynak ajánlott irodalmi műveket. Az egyik Antonius Constantius Fanensis Elégiaja, a másik Frater Christophorus Carthusiensis: „Quare Christiani traduntur in manibus paganorum et Thurcarum" [Miért adatnak keresztények, pogány ok és törökök kezébe]. Különösen fontos Constantius Fanensis költeményének egy kitétele: „te memorant musas coluisse Latinas" [Úgy említenek téged, hogy tiszteled a latin múzsákat]. Tehát Itáliában ismeretes már, hogy Mátyás foglalkozik a latin irodalommal.

Az első nyomok után 1467 óta sokasodnak az adatok. Ebben az évben ajándékozta Mátyásnak a Magyarországról Ferrarába szakadt karthauzi szerzetes, Andreas Pannonius, a királyi erényekről szóló munkáját. Ugyanebben az évben készült a bécsi Ptolemaeus-korvina (Trapezuntius fordítása), amelynek végére a csillagok állásának horoszkópját másolták be a pozsonyi egyetem megnyitásának pillanatában, és 1467-es évszámot visel három olyan korvina, amelyet Petrus Cenninius másolt Firenzében.

Nem látszik véletlennek az 1467-es év ilyen erős szereplése a Corvina maradványaiban. Úgy látszik, ezzel az évvel kezdődött az itáliai könyvmásoltatás és beszerzés Mátyás számára. Egybeesik ez az időpont a pozsonyi egyetem megnyitásával, és beleillik abba a megváltozó képbe, amely Mátyás király egész érdeklődésében, magatartásában fokozatosan bekövetkezett. Belső és külső tekintélye helyreállítása után a király figyelme fokozottabban az új műveltség felé fordult, udvarában megjelennek az első olasz humanisták, politikai téren pedig a török elleni támadó fellépés helyett beleveti magát a nyugat felé való érvényesülésbe. Ennek az új külpolitikai iránynak első fontos eredménye, hogy elnyeri a cseh királyságot, s jellemző, hogy a korvinákon található Mátyás-címerek majdnem mind magukban foglalják a kettős farkú cseh oroszlánt. A könyvtárhelyiség boltozatán is azt a pillanatot ábrázolta a csillagok állása, amikor Mátyás cseh királlyá lett.

A könyvtárfejlődés első szakaszával kapcsolatban Vitéz János és Janus Pannonius neve mellé még egy harmadikat is oda kell állítanunk, Galeotto Marzióét. Janus Pannonius barátja az ő hívására már 1461-ben megfordult Magyarországon, de 1465 óta hosszú ideig Budán élt, s ő lett a Corvina első könyvtárosa.

A könyvtár fejlődésének első szakasza 1472-ig, Vitéz János és Janus Pannonius bukásáig, illetve haláláig tart. Ennek a korszaknak a végén már jelentékeny nagyságú és teljesen humanista jellegű királyi könyvtárral kell számolnunk. Igaz ugyan, hogy nagyon kevés olyan könyvet ismerünk, amelynek a könyvtárba kerülését pontos évszámmal tudnánk erre a korszakra datálni, mégse véletlen, hogy a fönnmaradt hiteles korvináknak körülbelül egyharmada 1470 előtt készült. Mégpedig túlnyomóan egyszerű, firenzei, úgynevezett fehér indafonatos kódexek. Igaz ugyan, hogy a kódexek keletkezési ideje és a Corvinába kerülése nem okvetlenül azonos, mégsem valószínű, hogy Mátyás király számára ilyen nagymértékben régi kódexeket vásároltak volna.

A fehér indafonatos, 1450-1470 közt készült kódexek nagy tömegének az 1472 előtt már rendszeresen folyó gyarapításon kívül még egy oka lehetett: Janus Pannonius könyveinek lefoglalása. Az uralkodói könyvbeszerzésnek ez a módja, bukott nagyságok könyveinek elkobzása, nem ismeretlen dolog ebben az időben. S Janus Pannonius görög könyveiben kereshetjük a kiindulópontját a Corvina Könyvtár egyik különlegességének, a görög auktorokban való gazdagságának. Az 1472. évben tehát ugrásszerűen megnőtt a királyi könyvtár mennyisége és értéke, de ezután a fejlődésben, úgy látszik, szünet állt be, mert Vitéz János és Janus Pannonius lázadása miatt Mátyás király átmenetileg kiábrándult a humanistákból. Ez a kiábrándulás természetesen a könyvtár sorsát is befolyásolta: alig van olyan, vagy legalább adatból ismert korvina, amelyet biztosan a Vitéz halála és a Beatrixszal kötött házasság közti korszakra tudnánk datálni.

Ez a szerencsétlen konstelláció lehetett az oka a Hess Nyomda kudarcának is. Hess András kedvezőtlenebb időpontban (1472) nem is érkezhetett volna Rómából Budára. Amint műhelye eredetének sem volt köze Mátyás királyhoz, úgy nem is válhatott ebben az időben királyi támogatásból élő, királyi célokat szolgáló nyomdává. Nem csoda, ha egy-két évi tengődés után kénytelen volt felhagyni munkájával. A Hess Nyomda tehát nem játszhatott szerepet a Corvina Könyvtár állományának gyarapításában.

Csak az 1476. év, az Aragóniai Beatrixszal kötött házasság adott megint kedvezőbb fordulatot a könyvtár életének. A Nápolyból hozott szép könyvek, a pompás Aragón Könyvtár híre ismét fokozhatta a király érdeklődését saját könyvtára iránt is. Tudjuk, hogy az olasz befolyás megerősödése teljesen átalakította Mátyás király életstílusát, udvartartását, s éppen ez az itáliai humanista kapcsolat adott új lendületet a könyvtár fejlődésének, nem pedig magának Beatrixnak személyes befolyása. Három érv szól e mellett. Az egyik az, hogy a könyvtár igazi fénykora nem 1476-tal, hanem 1485-tel kezdődik. A fejlődés éppen a király életének utolsó éveiben válik rohamossá, akkor, amikor Corvin János és a trónutódlás kérdése egyre több ellentétet vet a királyi pár közé.

Második érvként Beatrix királyné saját külön könyvgyűjteményének léte szól az ellen, hogy a Corvina Könyvtárt sajátjának is tekintette volna. Hogy Beatrix királynénak a Corvina Könyvtár mellett saját, önálló könyvtára is volt, annak több jelét láthatjuk. Ilyenek mindenekelőtt azok a fönnmaradt kódexek, amelyek nem pusztán Mátyás király címerét viselik, hanem egy pajzson egyesítik a magyar királyi címert az aragón címerrel. Ezt a címert tévesen szokták Mátyás és Beatrix címerének nevezni, mert ez nem a király és királyné közös címere, hanem egyedül a királynéé. Ezt a címeres pecsétet használta Beatrix királyné oklevelein is, míg a királyi okleveleken Mátyás pecsétjében soha sincs aragón címer. Mátyás és Beatrix ebben a tekintetben pontosan elődeik példáját követték: a magyar királyok pecsétjén korábban és későbben sem található meg a feleség címere. A királynék ellenben mindig a férjük címerével egyesített pecsétet használták. Hogy Beatrix külön könyvgyűjteménye a kortársak előtt ismeretes volt, azt bizonyítja a két Agathias-kódex is, amelyek közül az egyiket összetett címerrel és Beatrix arcképével ellátva a királynénak, a másikat, Mátyás címerével és arcképével a királynak ajánlotta a fordító.

A legnyomósabb érv arra, hogy Beatrixnak semmiféle nagyobb személyes szerepe nem volt a Corvina Könyvtár fejlesztésében, az, hogy a könyvtár élete a nápolyi házasság után sem orientálódik Nápoly felé, hanem éppen a firenzei kapcsolatok válnak a legszorosabbra, a firenzei kódexfestésnek és -másoltatásnak ez a fénykora a Corvinában, nápolyi kódexeknek alig van nyoma.

A firenzei kapcsolatok megerősödését elsősorban három név jelöli: Marsilio Ficino, Francesco Bandini és Taddeo Ugoleto.

Ficino, vagy latinosan Ficinus, a firenzei neoplatonista akadémia megalapítója és összetartója, már 1477-ben Magyarországra küldte Platón-életrajzát. Ennek bevezetésében így írt barátjának, Bandininak, aki akkor már Budán tartózkodott: Nem küldi Platónját Athénba, mert azt szétrombolták, hanem inkább Budára, Mátyás királyhoz, „aki csodálatos hatalmában és egyúttal bölcsességében néhány év leforgása alatt visszaállítja a hatalmas és bölcs Pallas templomát". Ettől kezdve Ficinus köre állandó szoros kapcsolatban van Budával, ahol Bandini gyűjtött maga köré a firenzeiek mintájára egy neoplatonista kört, amelyben érdeklődéssel várták Ficinus újabb és újabb műveit, főleg fordításait görögből. Magának a könyvtárnak fejlesztésében pedig a legnagyobb érdemei Mátyás király új könyvtárosának, Taddeo Ugoletónak voltak.

Sajnos, Ugoleto életéről éppen magyarországi vonatkozásban sokkal kevesebbet tudunk, mint szükséges lenne a könyvtár története szempontjából. Kétségtelen, hogy Corvin János nevelője, tanítója volt. Hogy a Corvina Könyvtár újjászervezője, azt ő mondja magáról. Az is bizonyos, hogy a király megbízásából Firenzébe ment könyveket másoltatni, s ő volt, aki ott megalapozta a könyvtár hírnevét. Sőt valószínűleg Naldo Naldit is ő bízta meg a könyvtárt dicsőítő ismertetés megírásával, amelyhez az adatokat ő szolgáltatta. Valószínű az is, hogy Mátyás király szolgálatában tette meg azt a nagy könyvtári kutatóutat, amelyről Ugoleto azt írja, hogy szinte egész Európa könyvtárait bejárta. Mindenesetre a humanista könyvtárost nem a mai nézőpontból kell elképzelnünk mint hivatalos munkaidőben adminisztráló, katalogizáló szakembert, hanem utazó, tárgyaló, mindenhol kódexek után nyomozó, másolókat, könyvfestőket szervező, ellenőrző udvari humanistaként.

Ugoleto firenzei útjára valószínűleg csak 1485-ben került sor, a Corvina igazi fénykorában, de már Ugoleto könyvtárszervező tevékenységének 1485 előtti első szakaszára tehetünk öt fontos mozzanatot. Az első: görög kódexek nagy mennyiségben való beszerzése, a második: a remek berendezés elkészíttetése, a harmadik: a korvináknak egységesen címerrel való ellátása, a negyedik: a jellegzetes korvina-kötések bevezetése, az ötödik: a király rajta keresztül adott megbízást Naldo Naldinak, hogy a számára Firenzében dolgozó másolók munkáját ellenőrizze.

A Corvina görög könyveinek első csoportja valószínűleg Janus Pannonius elkobzott könyveiből került ki. Janus görög kódexei azonban, amelyeket Itáliából hozott magával, nem szerezhették volna meg Mátyás király könyvtárának azt a különleges hírt, hogy görög könyvekben szokatlanul gazdag, és nem válhatott volna mint latin-görög könyvtár a Mediciek példaképévé. A kortársak és az utókor arról tudnak, hogy Mátyás király a török birodalomból, Görögország belsejéből szerezte meg nagy görög gyűjteményét. Ez az akció nemigen történhetett a görögül csak gyöngén tudó Galeotto könyvtárossága alatt, hanem csak a görögül jól tudó Ugoleto idejében, aki Corvin Jánost is tanította erre a nyelvre - mégpedig a firenzei útja előtt, mert Naldo Naldi könyvtárismertetőjében már megtalálható a Corvinának görög auktorokban való rendkívüli gazdagsága és görög meg latin részre való tagolása.

Ugyancsak Ugoleto könyvtárosságának idejére kell tennünk a könyvtár fényes berendezésének az elkészítését is, amelyet elsősorban Naldo Naldi említett dicsőítő költeményéből ismerünk.

A budai palota Dunára néző, keleti oldalán, az első emeleten, közvetlenül a királyi kápolna mellett volt a magas boltozatú könyvtárhelyiség. Ehhez csatlakozott később a gyűjtemény gyarapodása miatt szükségessé vált második helyiség. Két ablak színes üvegmozaikján keresztül áradt a világosság a terembe, az ablakok közt a király aranyos térítővel letakart heverője. A falak mentén körös-körül aranyozott polcok, három sorban. Ezeken feküdtek első táblájukra fektetve, a szakok szerint csoportosított kódexek, csillogó-ragyogó, aranyozott, címeres, meggypiros színű bőrkötésben vagy piros, zöld, kék, lila selyem-, bársonykötésben, aranyozott ezüst, zománcdíszes véretekkel, csatokkal. A por ellen színes-aranyos szövésű leplek védték az értékes könyveket. A polcok alatt pedig művészi faragványokkal díszített, zárt szekrényekben volt a többi könyv, ami nem fért a polcokra. Az olvasók számára háromlábú, ókori mintájú székek voltak a teremben, amelynek boltozatát hatalmas pillér tartotta, rajta a fölirattal: „Mathias princeps invictus ingenii voluptati opus hoc condidit generosum" [A győzhetetlen Mátyás király a szellem gyönyörűségére alapította ezt a nemes művet].

Ugoleto könyvtárosságának harmadik érdemeként említettük a korvináknak címerrel való ellátását. A megrendelt, de főleg ajándékként készült kódexek első lapjának keretdíszébe már régóta szokás volt belefesteni a tulajdonos címerét is. Vitéz Jánosnak is számos ilyen kódexét ismerjük. Ettől az esetleges címeralkalmazástól azonban - amivel már egy-két korai korvinán is találkozunk - egészen eltérő, újszerű jelenség az, hogy a Corvina Könyvtár számára az eredetileg címer nélkül készült kódexeket is tömegesen, akciószerűén látták el a tulajdonos címerével, mintegy ex librisével.

A fönnmaradt korvináknak jelentős részében ugyanis azonos kéztől származó, egységes típusú címer látható: négyosztatú címerpajzs, amelynek első és negyedik mezejében a vörös-ezüst magyar vágásos címer, a második és harmadik mezőben, vörös alapon a koronás, kétfarkú, ezüst cseh oroszlán, középen a szívpajzsban kék alapon fekete holló van, a Hunyadi család címere. Az oroszlán teste vaskos, zömök, fején az aranykorona aránytalanul nagy, a címerpajzs fölött a korona széles, lapos. A címer köré festett kisebb-nagyobb díszek többnyire erősen elütnek a kódex eredeti festésétől. Ezeknek a címereknek és díszeknek a mestere a „Mátyás király első címerfestője" nevet kapta a művészettörténeti szakirodalomban. Ismerünk olyan korvinákat is, amelyeknek bár szerény, de egész díszítése az ő kezétől származik.

Egy másik címerfestő egységes munkája állapítható meg a korvinák egy másik nagy csoportjánál. Ezek a címerek ugyanolyan összetételűek, mint az előbb említettek, de ezüst helyett fehér szín van bennük, az oroszlán pedig rendkívül karcsú, finom vonalú. A pajzs fölötti korona keskenyebb, de magasabb, mint a másik típusnál. Ezek az utóbbi címerrel ellátott kódexek többnyire azonosak azokkal a színes (vörös, kék, lila, zöld) selyem- és bársonykötésűekkel, amelyeknek színes virágdísszel gazdagon tarkított aranymetszésük van, olyan, amilyet csak korvinákon látni.

Gyakori még ezzel a címertípussal kapcsolatban az, hogy a pajzs két oldalán az M és A betű látható. Ezeket a betűket „Mathias Augustus "-ként, Mátyás császári címzéseként oldották föl régebben, és ezen az alapon készítésük idejét 1485 (Bécs elfoglalása) utánra tették.

Az M A betűk ilyen értelmezését és az 1485 utáni datálást azonban nem lehet elfogadni. Először is Mátyás király címei közt nem használta az „augustus" kifejezést. Még a számára 1488-1490 közt készített kódexek kolofonjában is csak „serenissimus rex" van, és a leghízelgőbb humanista ajánlások se írják ezt a császárt megillető titulust. Másodszor: Bécs elfoglalása nem tette Mátyás királyt császárrá, sőt Bécs még csak császári székhely sem volt ekkor. Harmadszor pedig: az 1485 után Mátyás számára Budán és Firenzében készült díszes korvinákon sohase látható a címer két oldalán az M és A betű (legföljebb M és R=Mathias Rex). Még azokban a kódexekben sincs M A betű, ahol a címerek közt mint megszerzett birtokok címere Bécsé és Ausztriáé is ott található. Sőt jellemző módon még azon a Philostratus-korvinán sem, amelynek egyik legfőbb miniatúráján a bécsi bevonulás, a másikon Mátyás diadalszekéren látható. A „második" címerfestő munkáját tehát nem kell 1485 utánra datálni. Sőt minden valószínűség szerint éppen ezek a szerény, kisméretű címerek készültek előbb.

Mindenesetre a két különbözően kidolgozott címerrel kapcsolatban két nagy címerfestő akcióra kell gondolnunk, mind a kettő 1469-nél később kellett hogy legyen, mert a címerekben már ott van a cseh oroszlán.

Az egyik akció együtt járt a színes-aranyos metszésű selyem- és bársonykötések készítésével; ez volt az úgynevezett „második" címerfestő munkája, valószínűleg az 1470-es évek második felében, s talán kapcsolatba hozható a Janus Pannonius-féle kódexek állománybavételével. Az is támogatja ezt a föltevést, hogy ez az utóbbi címertípus a korai, fehér indafonatos kódexekben látható. A második akció az úgynevezett „első" címerfestő munkájával kapcsolódik össze körülbelül 1480-tól kezdve. A kódexek, amelyek ezeket a típusú címereket kapták, szintén korai, 1450-1470 közti időből származnak, de teljesen hiányzik róluk a metszésnek színes virágmintákkal való díszítése, és selyem-, bársonykötés helyett, amennyiben még megvan eredeti kötésük, túlnyomóan már aranyozott, címeres bőrkötést látunk rajtuk. Ezeknek a jellegzetes korvina-bőrkötéseknek a készítését az egyik köteten olvasható 1481-es évszám alapján ettől az időponttól kezdve datálhatjuk.

Régebben a kutatók hajlandók voltak ezekben az aranyozott kötésekben valami előzmények nélküli és utóbb nyomtalanul, hatástalanul elmúló egyéni alkotást látni. Ma már az új, egzakt kutatások alapján világos, hogy az először vaknyomásos, azután teljes pompájukban aranyozott, sőt olykor még festett kötések pontosan beleillenek a magyar könyvkötőművészet fejlődésébe. Az előzmények nyomon követhetők Vitéz János és Janus Pannonius, valamint a kolostorok könyvein: gótikus elemek (levélmotívumok) centrális reneszánsz elrendezésben. Az aranyozott kötések fölhasználtak velencei, talán firenzei és keleti hatásokat, de ezekből egységes, eredeti könyvkötőművészet alakult ki a budai királyi műhelyben. Minden darab a legváltozatosabb, egyedi tervezés eredménye, még két hasonló sincs köztük. Nem úgy, mint a nápolyi könyvtár körülbelül egykorú, egyszerű, vonalas „típuskötései". Külön, magas színvonalú fejezete ez az európai könyvkötőművészetnek, s folytatása nemcsak Ulászló uralkodásának elején mutatható ki, hanem hatása érezhető a környező országok könyvkötőművészetében is.

Az aranyozott kötések díszét fokozta a poncolt aranymetszés és főleg az, hogy mindegyiknek első és hátsó tábláján, középen ott látható a király négyes osztású magyar-cseh címere (általában szívpajzs nélkül). A selyem- és bársonykötéseket pedig zománcozott címerrel ellátott aranyozott ezüstcsatok díszítették, és ezüstlánc fűzte őket a pultokhoz.

A négy osztatú magyar–cseh címer tehát a Corvina Könyvtár ex librise, illetve super ex librise. Mind a kettő Mátyás király könyvtára kezdeményezésének látszik az egyetemes könyvtártörténetben.

A két címerfestő nagy tömegű, akciószerű munkássága mellett természetesen a Mátyás király megrendelésére Budán és külföldön készülő kódexeket továbbra is a lapszéli keretdíszekbe betervezett címerekkel festették, s ezek a változatos típusú, különböző összetételű címerek mindig jellemzőek a kódexet festő illuminátorra, és ezért alkalmasak arra, hogy személyüket meghatározzuk.

A címerfestés és kötés után azt említettük, hogy Ugoleto bízta meg Naldus Naldiust, hogy ellenőrizze a Firenzében készülő kódexek szövegét. Ezzel kapcsolatban kell szólnunk a kódexek írásáról: milyen volt maga az írás, amellyel a XV. század második felében a kódexek készültek, kik voltak azok a másolók, akik ezeket a munkákat végezték. Annyival is inkább érdemes ezzel a kérdéssel is foglalkozni, mivel a kortársak tulajdonképpen többször tesznek említést a budai könyvtár kódexeinek írásáról, a másoló személyéről, a scriptorok nevéről, mint a kötetek díszítéséről.

Már előbb volt szó Petrus Cenniniusról, aki a könyvtár első korszakában igen sok kódexet másolhatott, mivel jelenleg nyolc hiteles, általa szignált, vagy kétségtelenül neki tulajdonítható kódexet ismerünk a budai könyvtárból, de azonkívül tudjuk, hogy másolt Vitéz János és Nagylucsei Orbán számára is. Az általa használt írástípus kalligrafikus, kurzívba hajló írás, szaknyelven humanista kurzív könyvírás. Ezt az írást használták általában véve azok a másolók, akik nemcsak scriptorok voltak a szó mesterségbeli értelmében, hanem maguk is rendelkeztek bizonyos humanista műveltséggel. Ezek közé tartozott Cenninius is, akiről bizonyosra vehetjük a rendelkezésre álló adatok alapján, hogy Janus Pannoniuson és Vitéz Jánoson keresztül került kapcsolatba a budai könyvtárral. Kortársa és barátja volt Bartholomaeus Fontius, aki ugyan mint humanista nagyobb hírnévre tett szert, de azért könyvmásolással is foglalkozott, s a korvinák közt jelenleg nemcsak a teljesen általa másolt négy kódexben ismerhető fel jellegzetes, Cenniniuséhoz igen hasonló írása, hanem még jó néhányban megtaláljuk bejegyzéseit, ami nyilván összefügg budai könyvtárosi működésével.

Cenninius és Fontius kapcsolatát a Corvina Könyvtárral nagy időbeli szakadék választja el egymástól. Cenninius a legkorábbi időszakban, Fontius a legvégén fejtette ki működését. De eredetileg Fontiust még Vitéz János hívta Budára, csakhogy közben meghalt ő is, Cenninius is, mire Fontius eljutott Magyarországra; nem sokkal utóbb pedig elhunyt Mátyás király is, így csak igen rövid időt tölthetett Budán.

Érdekes két másik firenzei, az újplatonisták köréhez tartozó másoló esete: Hoffmann Edit két kódex írását tulajdonította Lucas Fabianinak, a wolfenbütteli Priscianus Lydust és az ugyanott őrzött Synesius Platonicust. írás-összehasonlítás útján azonban kiderült, hogy a két kódex írása nem származik azonos kéztől, hanem Lucas Fabiani csak a Priscianus-kódexet másolta, a Synesius scriptora pedig Franciscus lunius, akire Ficinus egy levele alapján következtethetünk.

A firenzei platóni akadémia körébe tartozó másoló a humanista Sebastíanus Salvinus is, aki nyilvánvalóan azért vállalkozott kódexmásolásra a könyvtár számára, mivel szó volt róla, hogy Ficino helyett ő jön Budára. Salvinus Budára jövetelét főleg Báthory Miklós váci püspök szorgalmazta, akinek Salvinus egyik művét ajánlotta.

Ismerünk még két humanista kurzív könyvírással készült korvinát a késői korszakból, az egyik a Mátyás haditetteit dicsőítő Cortesius, a másik a Bonfini által görögből lefordított Hérodianos, amelyet lohannes Franciscus comes palatínus írt le. Az ő írása szinte már átmegy a századvégre jellemző kurzív kurrens írásba, amely a mi jelenleg használt kurzív írásunknak az elődje.

A kódexek egész sora készült átmeneti írástípussal, vagyis félig kurzív, félig könyvírással. De leggyakrabban mégis két egymáshoz igen hasonló írástípussal találkozunk: a humanista gotiko-antikvával és a humanista antikva rotundával. Mindkét írás megegyezik abban, hogy az egyes betűk különállóak, összekapcsolás nélkül. A különbség csak annyi köztük, hogy a gotiko-antikva betűk még némi szögletességet mutatnak, az antikva rotunda pedig teljesen kerek. A legszebb antikva rotunda írású másolók betűit vették át a könyvnyomtatók, és ez a betűtípus lett a ma is használt nyomtatott, „latin" betű őse.

Sajnos a gotiko-antikva írású másolók se mind szignálták munkájukat. A legszebb írásúak közé tartozik közülük a spanyol származású Gundisalvus Hispanus, akitől két korvina maradt ránk: a müncheni Aristeas és az Escorial-beli Platón. Mindkét kódex úgynevezett budai díszítésű, elképzelhető tehát, hogy a másoló járt Budán és ott végezte ezeket a munkákat.

Szignálták magukat a gotiko-antikva típussal másoló Henricus Amstelredammis, Iohannes Franciscus de Sancto Geminiano és Martinus Antonius presbyter.

A szignálatlanok közt van olyan is, amely talán Budán készült, így a Rómában őrzött Pseudo-Quintilianus-korvina, amelynek írása igen közel áll annak a Gregorius scriptornak írásához, akinek Budán keltezett levelét Esztergomban fedezték föl. A magyarországi humanista kori írás egyébként is általában gótizáló, kurzívába hajló. Ilyen például Vitéz János, Kosztolányi György és nem utolsósorban Mátyás király írása.

Szám szerint a legtöbb korvina antikva rotunda írással készült, de persze ezek sem tökéletesen egyformák, hanem a másolók szerint különbözőek. Név szerint ismerjük közülük Alexander Verasanust, aki a velencei Martianus Capella-kódexet szignálta nevével. A Ciriagi-tanítvány Antonio Sinibaldi kora egyik legszebben író másolója volt. Nemcsak Mátyásnak, hanem az aragón fejedelmeknek, a Medicieknek és még másoknak is dolgozott. Munkái 1461 és 1499 közt ismeretesek. A hiteles korvinák közül ő másolta a jelenleg Párizsban őrzött Hieronymust és a Petrarca-Dante-kódexet, valamint a firenzei Augustinust. Valószínűnek tartjuk, hogy ő másolta - más írástípussal - a Cortesius művét tartalmazó korvinát is.

Bonagius de Cantinis egyetlen szignált kézirata a párizsi Ambrosius-korvina, amelyet 1489-ben, huszonegy éves korában készített.

A San Gimignanó-i születésű Carolus Hilarius de Fatariis jegyző volt Firenzében, Mátyás számára egy Appianus-kódexet írt le. Amikorra munkáját befejezte, már értesült a király haláláról és erről meg is emlékezett.

Nápoly területéről származott és ott is működött az a Clemens Salernitanus, akinek Agathias-másolatai közül öt példány maradt fönn, s ezek közül az egyik szignált. Ennek alapján teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Mátyás és Beatrix számára leírt példányok az ő munkái.

Az olomouci León Battista Alberti-korvinát Franciscus Collensis presbyter szignálta nevével. A pármai származású másoló, illuminátor és könyvtáros ezt az utóbbi tisztséget töltötte be 1470-től 1490-ig Aragóniái Ferdinánd nápolyi király udvarában. 1470-ben 20 aranyat kapott két kódex másolásáért, amelyek közül az egyik a Beatrix számára készült Cicero volt. Ugyancsak Beatrix számára másolta le díszes formában, lila és zöld színűre festett pergamenre, aranybetűkkel Diomedes Carafa instrukcióit.

Ismert nevű scriptorok még Leonardus Iob, Nicolaus Faventinus presbyter, a Nápolyban működő, de németalföldi származású Petrus de Middelburgh. Nevezetes másoló volt a ferrarai származású Sigismundus de Sigismundis, aki a New York-i Didymust és a bécsi Hieronymust másolta, s egy 1510-ből kelt levélben Mátyás király scriptorának vallja magát. Lehet, hogy ő másolta a firenzei Bibliát is, ami azért is érdekes, mivel mind a három művet a Di Giovanni testvérek illuminálták.

Maradtak fönn egészében gótikus írással - az előző korszak jellegzetes írástípusával - készült korvinák is, mégpedig nemcsak a korai, a Mátyás uralkodása előtti időkből, hanem a később Budán készült vagy Budára került teológiai tartalmú és liturgikus kódexek közt is, így például Martinus Antonius presbyter szignálta nevével az Attavante által 1487-ben díszített Breviáriumot; az ugyancsak Attavante által díszített brüsszeli Missale írása - noha szignálatlan - teljesen megegyezik az előző kódexével. Petrus Burdegalensis írta le a párizsi Cassianus-kódexet, itáliai jellegű - tehát szögletessége ellenére kerekded - gótikus írással, mint a szöveg végén megjegyzi, Mátyás király költségére.

Több gótikus írású kódex szignálatlan: így az Origenes, a Graduale, a római Missale és a holkhami Evangelistarium. Utóbbinak érdekessége, hogy írástípusa egyaránt megtalálható velencei kéziratokban és ősnyomtatványokban.

A görög nyelvű kéziratok nagy része a XI-XIV. századból való, írásuk megfelel a korabeli görög minuscula cursivának. Néhány görög scriptort név szerint is ismerünk: a XIV. századi Zonarast szignálta „Ioasaf", a Diodóros-kódexet 1442-ben Ioannes Tettalos hó Skutariotés írta le, a Porphyrios-Plótinos-kódexet pedig Démétrios Trivolis in Gortyn a XV. században.

A KORVINÁK ILLUMINÁLÁSA

Dicsősége tetőpontján érezhette magát Mátyás király, mikor nyolcezer fegyverese élén, 1485. június l-jén bevonult a meghódított Bécsbe. Több mint huszonöt év telt el azóta, mikor szinte még mint gyermek az ország trónjára lépett. Leküzdötte a belső anarchiát, az ellene irányuló összeesküvéseket, leszámolt trónkövetelőkkel, éreztette erejét a törökkel. S most, mint Kelet és Nyugat közt a legerősebb ország ura, cseh és osztrák területek birtokában, saját tehetsége és sikerei tudatában, még töretlen egészséggel úgy érzi, elérkezett a korlátlan lehetőségek ideje, végre közelébe juthat annak a célnak, amire humanistái már tíz esztendeje biztatták, a császári koronának.

Bécs elfoglalása a Corvina Könyvtár életében is fordulópont. De éppen úgy, mint a Beatrixszal kötött házasság esetében sem Beatrix személyes befolyása formálja újjá a könyvtár sorsát, hanem a vele járó életforma-változás és az itáliai kulturális kapcsolatok megélénkülése, az 1485-i fordulatban sem arról van szó, mintha valami bécsi hatás érződnék meg a Corvina fejlődésében. Mátyás könyvtára messze előtte járt a Habsburgok könyvgyűjtésének, a magyarországi reneszánsz és humanizmus sokkal megelőzte az ausztriait. De a Corvina Könyvtár is megérezte azt a tekintélygyarapodást, a nagyszabású erőfeszítéseket, amelyekkel Bécs bevétele és az utána következő évek jártak. Ez a fokozott aktivitás rövidesen szinte lázas nyugtalanságba csap át. Ahogy az évek múlnak, s a király egészsége, életereje hanyatlik, valami óriási erőfeszítés érezhető az eredmények teljes kibontakoztatásáért.

Soha korábban olyan tervszerűség és aktivitás nem látszik a könyvtár fejlesztésében, mint 1485 óta. Ugoleto említett firenzei útja, Naldi könyvtárismertetőjének elkészítése a bevezető állomásai ennek a korszaknak. 1485 óta változik meg nagyobb tömegben a kódexek külső megjelenése. A korábbi, túlnyomóan egyszerű díszítésű kéziratokat fölváltják a legpompásabb reneszánsz mesterművek. Megjelennek a lapszéli díszek közt a korvinákban korábban ismeretlen emblémák, a homokóra, méhkas, hordó, ékköves gyűrű, sárkány, kút, csillagászati éggömb, mint Mátyás király uralkodói jellemvonásainak szimbólumai. Ugyancsak újság az újabb kódexekben Mátyás és Beatrix arcképének gyakori előfordulása. Leggazdagabban Firenze művészete van képviselve a budai könyvtár ismert darabjai közt. Nyilván nem véletlen, hogy ezekből ismerünk legtöbbet. Már az előző korszakból is több mint negyven olyan korvina maradt fönn, amelyet különböző jellegű firenzei díszítéssel láttak el; köztük lényeges színvonalbeli különbségek vannak, és a díszítés gazdagsága sem egyforma. Természetesen egyik sem szignált, hiszen ez még nem illusztráció, csak könyvdíszítés, és bizonyosra vehető, hogy ezeknek egy részét maga a szöveg másolója készítette. Ezt főleg azokról a másolókról tételezhetjük föl, akiknek írása is kalligrafikus, illetve akik már írásuk révén is nagyobb kézügyességet árulnak el. Elsősorban Petrus Cenniniusra gondolunk, akinek összes ismert kódexét azonos, jellegzetes, firenzei indafonat díszíti.

Bizonyosra vesszük, hogy több ilyen kódex került Budára a híres firenzei könyvkereskedő, Vespasiano da Bisticci közvetítésével, bár hitelesen csak egy ilyet ismerünk: a Budapesti Egyetemi Könyvtár Theophrastus-kódexét. Az indafonatos díszítésű korvinák egymással való összehasonlításából arra következtethetünk, hogy elsősorban az indafonatos díszítést művészi színvonalon kivitelező, szép írással másolt kódexeket közvetíthette az élelmes firenzei üzletember. Ezen az alapon azt gondoljuk, hogy a nemrég fölfedezett Livius-kódex is általa került Budára. Mindezt azonban 1472 előttre kell tennünk, mivel alapos okunk van föltételezni, hogy Vitéz és Janus bukása után ez a kapcsolat megszakadt.

A firenzei nagymesterek közül elsőként Francesco Chericót említjük, akinek egyetlen szignált munkáját, egy nem-korvina Plutarchost a firenzei Laurenziana Könyvtár őrzi. Művészetére jellemző a derűs, életteljes kompozíció, a világos, áttetsző színek. Formáinak, levegős kompozíciójának könnyedsége, világossága Fra Angelico tanítványának mutatja, színeinek ragyogása Domenico Venezianót, Baldovinettit idézi emlékezetünkbe. Művészete és tehetsége nem annyira a nagy, liturgikus kéziratokban, mint inkább a humanisták munkáinak és kisebb formátumú hórás-könyveknek illusztrálásában teljesedik ki (pl. Lorenzo Medici hóráskönyve a Laurenzianában).

Cherico egyik legszebb munkája a párizsi Petrarca -Dante-kódex. Ezt minden bizonnyal Mátyás király készíttette Beatrix számára esküvői ajándék gyanánt. A szöveget a szép írásáról nevezetes nápolyi scriptor, Antonio Sinibaldi másolta és két helyen is szignálta 1475-1476-ban. A kódexben foglalt első mű Petrarca Trionfija melynek mind az öt részéhez egész lapos illusztráció készült. Legszebb azonban a szöveget megelőző, egész lapot betöltő, keretbe foglalt kép, amelynek tájképi hátterében Visegrádra ismerhetünk. Ebben a kódexben tűnnek föl először az Attavante-féle kódexekben később elmaradhatatlan Mátyás-emblémák.

A Petrarca-Dante-kódexen kívül Cherico munkái közé kell sorolnunk még néhány más korvinát is, bár ezen a téren újabb kutatások új elméletet állítottak fel, amelyet csak részben fogadhatunk el. Bizonyos, hogy korábban nagy volt azoknak a kódexeknek a száma a korvinák között, amelyeket Chericónak, Cherico iskolájának vagy Cherico stílusának tulajdonítottak. Levi d'Ancona azonban Francesco Rossellivel kapcsolatos tanulmányában a kódexek egész sorát vitatja el Chericótól Rosselli javára. A magunk részéről úgy gondoljuk, hogy megállapításaiban túl messzire megy. Azoknak a kódexeknek a stílusa, amelyeket ő Rossellinek tulajdonít, nem egységes jellegű. Ezért a magunk részéről továbbra is Cherico munkájának tartjuk a wolfenbütteli Psalteriumot. Rossellinek viszont olyan korvinákat tulajdonítunk (Cherico helyett), melyekkel Levi d'Ancona nem foglalkozik, de ezekről majd a „budai iskola" címén szólunk.

Problematikus az Origenes-kódex, melynek díszítése és a medalionokba foglalt teremtés képsorozat alakjai pontosan azokkal mutatnak egyezést, amelyeket Levi d'Ancona Rossellinek tulajdonít, a szövegkezdő iniciálé viszont a wolfenbütteli Psalterium B iniciáléjával rokon.

Cherico nevével hoztak kapcsolatba két wolfenbütteli Ficinus-kódexet is. Az egyik kódex lapszélkeretének egyes dekoratív motívumai emlékeztetnek ugyan Chericóra, de a kompozíció szegényes és a címer - amely mint már említettük, mindig jellemző a miniátorra - egészen más, mint a Cherico-féle kódexekben. Különben is a kódex illuminálását tartalma alapján 1488-1490-re tehetjük, amikor Cherico már nem volt életben (1484-ben halt meg). A másik korábbi ugyan ennél, és megtalálhatjuk benne Cherico ismert motívumait, mégsem tarthatjuk lehetségesnek, hogy maga a mester készítette.

„Cherico iskolájával" kapcsolatban még annyit, hogy mivel végre mód nyílt az összes korvina címlapjainak színes reprodukciókban való tanulmányozására, magától kínálkozott a lehetőség egy Cherico stílusában dolgozó, szerényebb igényű miniátor munkáinak azonosítására. Minthogy mind a három kódex korábbi tulajdonosa Sassetti volt, a miniátort nevének ismerete hiányában elneveztük „Sassetti miniátorá"-nak.

Cherico után időrendben a Di Giovanni (és nem, ahogyan gyakran tévesen szerepel „Del Fora") testvérpár, Gherardo és Monté töltött be vezető szerepet a firenzei miniatúraművészetben. Mindketten az 1440-es években születtek, munkáikat 1460-1497 közöttről ismerjük. Kettejük közül Gherardo volt a nagyobb művész, aki Poliziano tanítványaként humanista műveltséget szerzett, zenével is foglalkozott, és mint Leonardo da Vinci barátját is említik. Mozaiktechnikához és ötvösséghez is értett, festményei Ghirlandajo tanítványának mutatják. Miniatúráit Vasari említi, valamint azt is, hogy Mátyás király számára is dolgozott.

Gherardónál, szemben Chericóval és Attavantéval, mindig a figurális ábrázoláson van a hangsúly. Portréiban éles megfigyelőkészség, realizmus nyilvánul meg. Művészetében feltűnik bizonyos németalföldi hatás. A rendszerint Monté által kivitelezett dekoratív motívumokból komponált lapszéldíszekben a virágok, gyümölcsök, gyöngyök, kandeláberek harmonikus egységben olvadnak össze.

A Gherardo és Monté által díszített korvinák 1487 és 1490 közt készültek. A miniatúra gazdagsága, jellege tekintetében a budapesti Hieronymus és a modenai Gregorius áll közel egymáshoz. Míg azonban a Hieronymus-kódex szövegkezdő iniciáléjában Szent Pál alakja még alig különbözik a szokásos szerzőábrázolásoktól, addig a Gregorius-kódex Q iniciáléjának bensőséges enteriőrhangulata már átvezet a bécsi Hieronymus-korvina meghitt szerzetesi cellájához. A bécsi Hieronymus és a New York-i Didymus a firenzei testvérpár kiemelkedő munkái közé tartozik. A Didymus-kódexben Mátyás és Beatrix egész alakos képét is megfestette a művész. A Gherardo és Monté által festett összes korvinák között azonban a firenzei Biblia harmadik kötetének az imádkozó Dávid királyt ábrázoló képe a legszebb. Különösen érdekes a kép hátterében ábrázolt három történelmi személy, akik közül a középső Mátyás király.

Legnagyobb számban a harmadik nagy firenzei mesternek, Attavanténak a kódexei maradtak ránk a korvinák közt. Úgy látszik, Mátyás király különösen kedvelte az Attavante által díszített kódexeket, mert a budai könyvtár maradványai közül több mint harminc fűződik nevéhez, illetve művészi irányához, beleértve azokat is, amelyek csupán az ő stílusához, iskolájához tartoznak. Attavante korának egyik legnépszerűbb miniátora volt, egyesek szerint hírneve felülmúlta érdemét már saját korában is, igaz, művészete nem tudott, de nem is akart szabadulni bizonyos sémáktól, amelyeket az egyhangúságig ismételt műveiben, alakjai sokszor konvencionálisak voltak, nélkülözték az életszerűséget. Mi azonban igazat adunk Hoffmann Editnek: Attavante „egyik legnagyobb mestere az akkori magas színvonalon álló flórenci könyvdíszítésnek". Végül is kétségtelen, hogy Attavante teljesen sajátos, egyéni stílust alakított ki, amelynek alapsémája ugyan mindig egy és ugyanaz, de ezen belül az alkalmazott díszítőmotívumok tekintetében változatosságra törekedett, a keretekben elhelyezett mellképekkel pedig mindig a kódex tartalmát igyekezett követni. Az általa készített munkák rajza biztos, finom kivitelezésű, elrendezése ízléses, jóllehet alakjai és jelenetei sokszor sablonszernek. A legkorábbi szignált munkája egy missale 1483-ból, amely a dôli püspök számára készült. A budai könyvtárba került legkorábbi szignált, datált műve, a brüsszeli Missale, amelyet Firenzében 1485-1487-ben illuminált.

Majdnem minden Attavante által díszített kódexnek kettős címlapja van. Ezek közül a bal oldali általában egyszerűbb, rajta a mű vagy művek címe található díszes keretben. A jobb oldali címlappal kezdődik a szöveg. A szövegkezdő iniciáléban ott látjuk a szerző - valóságos vagy képzeletbeli - portréját, mellképét. A szövegtükröt négy oldalon körülvevő keret sémája azonos: stilizált akantuszlevelekből és ötszirmú virágokból áll, hol magára a pergamenre, hol színes alapra festve. A leírt növényi díszítmény olykor monochrom, olykor polichrom. Ebbe az alapba egymástól szabályos távolságra, különböző méretű és alakú keretekbe mellképek kerülnek. Az ábrázolt személyek arckifejezése, ruhaviselete összefüggésben van a szöveggel. E mellképekből bizonyára szép csokorra való kerülne ki az egykorú firenzei társadalom alakjaiból.

Nagyobb méretű festményt csak három korvinában találunk: a már említett brüsszeli Missaléban, a vatikáni Breviáriumban és a Martianus Capellában. A képek közül is kiemelkedik a Missale kánonképe.

A „puttók"-nak nevezett, az ókori falfestészetből átvett meztelen gyermekalakoknak Attavante nagy szerepet juttat címlapjai élénkítésében. Igen gyakran és nagy számban láthatjuk őket, és megfigyelhetjük, hogy nincs közöttük akár csak két egyforma mozdulatú sem. Hol ülve, hol állva, hol térdelve kapaszkodnak az akantuszlevelekbe és virágokba, hol virág- és gyöngyfüzért tartanak, hol éppen fölötte lebegnek. Néhol bájos mozdulattal keretbe foglalt címerrészleteket vagy Mátyás emblémáit tartják.

Már Chericónál feltűnnek, a Di Giovanni testvérek kódexein is szerepelnek, de legkövetkezetesebben az Attavante által díszített korvinákon fordulnak elő a korábban említett, un. Mátyás-emblémák: a kút, a hordó, a sárkány, az éggömb, a kova-tapló, az ékköves gyűrű, a homokóra és a méhkas. Ezek a királyi palotából fennmaradt padló- és kályhacsempéken is előforduló szimbólumok kétségkívül Mátyásra, Mátyás tulajdonságaira vonatkoztathatók. Már az előző századokban is divat volt az uralkodókat megszemélyesített erények képeivel ábrázolni, a XV. században pedig majd minden jelentősebb olasz fejedelmi családnak voltak - a címeren kívül - megkülönböztető jelvényei, melyeknek eredete rendszerint az illető család történetére utalt. A kor divatját követte Mátyás is, amikor a maga számára is emblémákat készíttetett. Ezek a jelképek a kortársak előtt világosan érthetők voltak. Számunkra problémát jelentenek, de nem fejthetjük meg őket, ha mai gondolkodásunkból kiindulva keressük magyarázatukat. Szerencsére Bonfini a Mátyás uralkodása vége felé lefordított Averulinus-kódexben felsorolja a király erényeit, szám szerint éppen nyolcat, mint amennyi az emblémák száma: fides (hit), sapientia (bölcsesség), prudentia (okosság), fortitudo (bátorság), magnitúdó (nagylelkűség), tolerantia (mértékletesség), iustitia (igazságosság), benignitas (szelídség). Talán nem tévedünk, hogy ebben kell látnunk a megoldás kulcsát. A hitet az ékköves gyűrűvel, a bölcsességet a kúttal, az okosságot a sárkánykígyóval, a bátorságot a kova-taplóval, a nagylelkűséget a hordóval, a mértékletességet a homokórával, az igazságosságot az éggömbbel, a szelídséget a méhkassal lehet azonosítani. A brüsszeli Missale több lapján pedig még egy embléma fordul elő: az Arany gyapjas lovagrendé, melynek Mátyás 1478 óta tagja volt.

Attavante tanítványa és irányának követője volt Giovanni Boccardi, más néven Boccardino Vecchio. A vélemények eltérnek arra vonatkozólag, hogy a Philostratus-kódex gazdagon díszített első lapja a mester vagy a tanítvány munkája-e. Az a körülmény, hogy Boccardino Attavante tanítványa volt, eléggé indokolja, hogy a kérdés egyértelmű eldöntése nehéz. Mégis az látszik valószínűbbnek, hogy a Philostratus-kódex miniátora csak az Attavante-féle címlapsémát vette át, de azon saját ízlése szerint változtatott. Felhasználta a mester dekoratív motívumait is, de másként rendezte, illetve szerkesztette ezeket egybe. S ha még kétségünk lenne a két kezdő lap művésze tekintetében, végleg Boccardino mellett szólnak a kódex belső címlapjai. Döntő tanulsággal szolgál az is, hogy a kódexbe festett címer eltér az egyébként tipikusan mindig azonos Attavante-féle címertől.

Kerültek a budai könyvtárba Közép-Itáliában, Nápolyban, Rómában illuminált kódexek is. Ezek részben a firenzeiektől eltérő indafonatos díszítésűek. Különlegesen szép a Cortesius-kódex címlapja, amelynek másolása és díszítése is Rómában történhetett. Nápolyi jellegű, részben indafonatos díszítésű kódex a budapesti Egyetemi Könyvtár Curtius Rufus-, Tacitus- és Caesar-korvinája, a müncheni Agathias, az Országos Széchényi Könyvtár Augustinusa és a bécsi Hieronymus. Bizonyosan Nápolyban készült két, Beatrixnak ajánlott kódex: a budapesti Agathias és a pármai Diomedes Carafa. Tipikusan nápolyi az Arrianus-korvina miniatúra-dísze, amely minden bizonnyal Cristoforo Majoranna munkája. 1490 táján Nápolyban díszítették - francia hatás alatt - a Ransanus-kódexet, amely nem annyira művészi, mint inkább történelmi szempontból érdekes.

Az a tény, hogy viszonylag kevés kódex került Nápolyból Budára és azok sem különösebben magas művészi színvonalúak, bizonyítja - mint már említettük-, hogy a könyvtár felvirágzásában nem számolhatunk Beatrix személyes hatásával.

Az Észak-Olaszországban készült korvinák között ki kell emelnünk a volterrai Marlianust, a budapesti Baptista Mantuanust és a ma Párizsban őrzött Martialis-kódexeket.

A Martialis-kódex címlapjának legdekoratívabb része az az antik, kőbe vésett feliratokat utánzó címfelirat, melynek betűtípusáról azt tartják, hogy első alkalmazója a padovai Mantegna mester volt. Az egyébként nehezen lokalizálható kódex díszítését leginkább Ferrarába helyeznénk, és semmiképpen se hisszük, hogy bármi stiláris köze volna a bécsi Vitézféle Plautus-kódex díszítéséhez.

A volterrai Marlianus-kódexben maradt ránk Mátyás királynak egyik legjobban sikerült képe, amit Salmi a híres lombard mesternek, Ambrogio de Predisnek tulajdonít.

1480-90 közt készülhetett a Baptista Mantuanus-kódex, melynek címlapja, sajnos, igen rongált állapotban van. Az illuminálásra nézve újabban G. P. Birago neve került szóba, aki 1480-90 közt feltételezhetően a velencei művészettel került kapcsolatba, majd 1494-től 1500-ig Milánóban dolgozott. Neki tulajdonítják egyébként a vatikáni Pontificale díszítését, amelyet ifjabb Vitéz János készíttetett Mátyás király számára. Sok és sokféle stílusban dolgozó itáliai könyvfestő művész, illetve műhely munkája tette tehát változatossá és egyre ragyogóbbá a budai könyvtár gyorsan gyarapodó állományát, főleg Mátyás uralkodásának utolsó éveiben. Korvinák azonban nemcsak Itáliában készültek, hanem Budán is a királyi könyvfestő műhelyben. És ezen a ponton jutottunk el a Corvina Könyvtár történetének talán legrejtélyesebb pontjához, a budai műhely kérdéséhez. A Corvina-kutatók már a múlt században fölismerték, hogy vannak kódexek, amelyeknek díszítése északolasz hatást mutat ugyan, azonban nem fűzhetők egyetlen ismert külföldi műhelyhez sem, mert bennük különböző elemek keverednek. Ebből arra következtettek, hogy ezek a kötetek az Alpokon innen készültek, nyilván Budán, s elnevezték ezt a stílust, nem valami szerencsésen, „budai keverékstílusnak". Azért nem szerencsés ez az elnevezés, mert hiszen a művészet történetében nemegyszer találkozunk azzal a jelenséggel, hogy különböző származású elemek egybeolvasztásával, a művész személyén keresztül új, egységes stílus bontakozik ki. így van ez a „budai stílus" esetében is.

Forrásainkban öt név bukkan föl, melyeket budai kódexek készítésével kapcsolatba szoktak hozni: Blandius, Francesco de Castello Italico e de Mediolano, Cattaneo madocsai apát, Félix Petancius Ragusinus és Francesco Rosselli. De abban már korántsem volt - és ma sincs - egyetértés, hogy melyik kódex melyik névhez fűzhető.

A kérdést az teszi különösen nehézzé, hogy egyetlen olyan kódexet sem ismerünk, amelynek kolofonja megmondaná, hogy Budán másolták, ugyanúgy nincs bennük bejegyzés arról sem, hogy Budán illuminálták Mátyás király számára. Viszont Mátyás király idézett levele már 1471-ben említi Blandiust mint „miniator noster"-t. Ransanus 1489-i beköszöntő beszédében mondja, hogy Mátyás mindenhonnan szerzett Európából ácsokat, szobrászokat, ezüstműveseket, festőket, „transscriptoresque librorum", tehát könyvmásolókat. Ismeretes Oláh Miklós megemlékezése: „Hallottam elődeimtől, hogy Mátyás király, amíg élt, mindig mintegy harminc írnokot foglalkoztatott, akik közül én az ő halála után többeket ismertem. Ezeknek a munkája volt majdnem minden görögül és latinul írt kódex. Vezetőjük volt a dalmát Félix Ragusinus, akit mint öregembert magam is ismertem, aki nemcsak görögül és latinul, hanem kaldeusul és arabul is tudott, azonkívül magában a piktúrában is gyakorlott lévén, szorgalmasan vigyázott arra, hogy a könyvek leírásába hiba ne kerüljön."

Kódexek tehát készültek Budán, ez nem vitás, még akkor sem, ha nem tudjuk, miről másolták itt őket. Mert a régebbi magyarországi állomány elég kevés lett volna harminc ember sokévi munkája számára, és főleg aránylag kevés lehetett meg itt a Corvina számára szükségesnek tartott irodalomból. Persze nem világos, hogy Blandius miniátor, aki kódexekkel és nyomtatott könyvekkel megrakodva jött Rómából, Budán vagy Itáliában dolgozott-e Mátyás király számára. Azt sem tudjuk megmondani, hogy miniátori tevékenységén kódexfestést kell-e értenünk (illuminálás), vagy csak rubrumokkal (vörös míniumfestékkel írt kezdőbetűk, címek) látta-e el azokat, tehát a szó szoros értelmében vett miniátor volt. Oláh Miklós szavaiból sem következik, hogy Mátyás mind a harminc másolót Budán foglalkoztatta, csak az, hogy hallomása szerint ennyien dolgoztak a király számára. Ezeknek egy része külföldi könyvtárakban, illetve másolóműhelyekben is másolhatott.

Blandiusszal kapcsolatban Berkovits Ilona fölvetette azt a lehetőséget, hogy talán ő volt az a művész, akit Hoffmann Edit „Mátyás király első címerfestőjének" nevezett el. Ezek szerint Blandius festette volna a már korábban elkészült kódexekben a címereknek egy bizonyos típusát, a körülöttük levő szerény díszítéssel, meg kilenc egyébként dísztelen kódex első levelének virágdíszét. Tárgyi bizonyíték azonban nincs erre a föltevésre. Az „első címerfestőről" csak annyit lehet megállapítani, hogy ismerhette Attavante munkáit, mert apró virágú díszítései közeli rokonságban vannak az Attavante-kódex belső lapjainak miniatúráival.

Cattaneóról,, a madocsai apátról, Ulászló király számadáskönyvei 1494-ben emlékeznek meg úgy, hogy „miniátor librorum regiorum", s ebből a kutatók arra következtettek, hogy ő lehetett a legkiválóbb királyi illuminátor, s a legszebb Mátyás-kori korvinákat neki tulajdonították. Csakhogy a „liber regius" nem könyvtári kódex, hanem levéltári regisztratúrakönyv. A számadáskönyv adata tehát a könyvtár és a királyi másolóműhely szempontjából semmit sem mond. Hogy Mátyás korában Cattaneo kódexeket másolt, az lehetséges, de bizonyíték nincs rá, csak annyit tudunk, hogy Mátyás király halála után évekkel a kancelláriában működött. Ugyanígy sok félreértésre adott okot Petancius szerepe, akiben Oláh Miklós híradása alapján a vezető mestert, a Corvina új stílusának kialakítóját látták. Sajnos, ez a tetszetős föltevés tévesnek bizonyul. Oláh Miklós Petancius (Félix Ragusinus) érdemeként nem az általa festett, remekül illusztrált kódexeket emeli ki, hanem azt, hogy nagy nyelvtudása alapján gondosan vigyázott a szövegek hitelességére, tehát emendálta azokat. Az „ipsa quoque in pictura exercitatus" (magában a „picturá"-ban is gyakorlott) kifejezés könnyen jelentheti pusztán azt, hogy értett a kalligráfiához, s így a maga szép írásával tudta személyesen emendálni a köteteket, de semmiképpen se többet, mint azt, hogy járatos volt az illuminálásban is. Hogy azonban ő lett volna a legkiválóbb a könyvfestők közt, azt Oláh sem mondja. (Jellemző egyébként, hogy Oláh Miklós egy szót se ejt arról, hogy Mátyás király kódexei szépek voltak.) Hogy az új stílus meghonosítóját benne lássuk, annak ellentmond az a tény, hogy az újabb kutatások szerint Félix Ragusinus, másként Petancius, zenggi bírósági kancellista, írnok volt, aki csak 1487 végén jött Budára; s így nemigen lett volna itt módja annak az új stílusnak a meghonosítására, amelyet művészettörténészeink általában sokkal korábbra tesznek. Egyébként is sokkal valószínűbb, hogy a királyi könyvkészítő műhely vezetője inkább szervező és filológiai munkát végző humanista volt, mint kódexeket saját kezével illumináló művész. Különben is miért nem tüntette föl a nevét sehol se a remek festésű budai kódexekben?

Az egyetlen kódexfestő, akinek a Corvinával kapcsolatos budai működéséről hiteles adatunk van, Francesco Rosselli, a festő Cosimo Rosselli öccse. Francesco Rosselli 1448-ban született Firenzében, és kapcsolatban volt a város művészi társadalmával. Attavantét és Chericót is jól ismerte. Egykorú adatok bizonyítják, hogy részt vett a sienai dóm karkönyveinek díszítésében 1470-1471-ben, majd Botticelli rajzait metszette rézbe. Tudjuk, hogy 1480-1482-ben Budán tartózkodott, de az is lehet, hogy nemcsak ezt a két esztendőt töltötte itt. Budára ugyanis anyagi nehézségei miatt utazott, s onnan visszatérve Firenzében házat és földet vásárolt, amiből arra kell következtetni, hogy gazdag munkásságot fejtett ki Budán. Később Velencében élt, mint térképmetsző, és neki tulajdonítják az első Magyarországról készített térképet, amely azonban, úgy látszik, nem maradt fönn.

A régebbi kutatás nem is próbált javaslatot tenni arra nézve, melyek lehettek a Rosselli által illuminált korvinák, most azonban az újabb kutatások lehetővé, sőt szükségessé teszik, hogy foglalkozzunk a kérdéssel. M. Levi d'Ancona ugyanis egy tanulmányában - bár egyetlen szignált Rosselli-miniatúrát sem sikerült találnia - stíluskritikai alapon próbált következtetni arra, hogy melyek azok a díszítmények a sienai karkönyvekben, amelyeket Rosselli festett. Ezen az alapon arra a megállapításra jutott, hogy Rosselli stílusán elsősorban Cherico hatása érezhető. Továbbmenve megkísérelte megállapítani, hogy mely korvinák kerülhettek ki az ő kezéből. Sajnos azonban, ezek a megállapításai - mivel csak a régebbi publikációk fekete-fehér reprodukcióit használta föl vizsgálataihoz - nem vezettek elfogadható eredményre. Ha Rosselli stílusán valóban Cherico hatása érezhető elsősorban, akkor azokról a korvinákról tételezhetjük föl, hogy Rosselli művei, amelyeket eddig a „fiatal Chericónak" tulajdonítottak, tehát a budapesti Regiomontanus virágos címlapját, a Strabo-féle kódexet és talán az Origines díszítését.

A többi Budán, itáliai hatás alatt készült korvinával kapcsolatban csak stíluscsoportokat állapíthatunk meg, anélkül, hogy ezeket egyes művészek nevéhez kapcsolhatnánk. Ilyen csoport: a budapesti Trapezuntius, a wolfenbütteli Tolhopff és a bécsi Regiomontanus. A három kódex díszítésének rokonsága vitán felül áll. A színek teltsége, a tömött kompozíciójú lapszéldísz, a nehézkes mozgású puttók valóban az itáliai művészetből átplántált díszítőelemek magyarországi változatainak látszanak. Ezzel a három kódexszel kapcsolatban vetette föl Hoffmann Edit azt a lehetőséget, hogy a budai műhely illuminátorai a Kálmáncsehi Domonkos kódexeit festő Francesco de Castello Italico e de Mediolano hatása alatt álltak, s hogy ez a hatás hosszabb időn át, egészen Mátyás uralkodásának végéig tartott. Még tovább megy Daneu-Eattanzi, aki nemcsak De Castello hatását tételezi föl, hanem egyenesen mind a három kódexet az ő munkájának tartja, sőt még a müncheni Aristeast és öt további kódexet is, amelyek Mátyás király uralkodásának vége felé készültek. Daneu-Eattanzi szerint De Castello lett volna a budai műhely vezető egyénisége, aki ide-oda utazgatva Itália és Magyarország közt (amire ugyan semmiféle adat nincs), a magával hozott északolasz stílust a magyarországi környezet hatása alatt átformálta.

A valóságban a Trapezuntius-csoport és a Kálmáncsehi-breviárium (De Castello egyetlen szignált munkája) közt nemhogy egyezést, de még közelebbi rokonságot sem lehet találni, eltekintve a nehézkes rajzú puttóktól és az úgynevezett sugaras fejektől. Ezekkel kapcsolatban viszont sokkal inkább azt lehetne föltételezni, hogy a budai műhelynek volt egy puttó-festője, vagy ilyen mintakönyve. A sugaras fejek is csak valamely közös forrásra mehetnek vissza.

A Budán készült korvinák másik összetartozó csoportja a Mátyás uralkodásának vége felé készült Averulinus-, Beda-, Cassianus-, Evangelistarium-kódex és az Aristotelés-ősnyomtatvány festett díszítése. Az északolasz hatás, ami ezeket összekapcsolja és ami már korábbi kutatóknak is föltűnt, de közelebbről meghatározni nem tudtak, nem lehet más, mint az ebben az időben virágzó úgynevezett lombard-velencei stílus. Ennek jellegzetes motívumkincse (haditrófeák, kos- és lókoponya, delfinek, tritonok és más tengeri lények, lecsüngő virágkosár, bőségszaru, vázák, kandeláberek) megtalálható mind az öt kódexben. A motívumok elterjedése a századvég velencei művészetében összefügg azzal, hogy ekkorra jutottak el Rómából Firenzén keresztül és lettek általánossá -főleg művészek vázlatkönyvei útján - Észak-Itáliában az antik római elemek. A motívumok alkalmazása Velencében természetesen nemcsak a könyvdíszítésben található meg, hanem az úgynevezett kisművészetekben is mindenütt: templomok és más épületek márvány reliefjein, síremlékeken, képkereteken, velencei festők (Bellini, Mantegna, Vivarini) táblaképeinek hátterében ábrázolt épületelemeken.

A kódexek díszítésében érvényesülő grafikus jelleg pedig, különösen a Cassianusban, az Aristotelésben (és a nem-korvina Nagylucsei-psalteriumban, OSzK, Clmae 369.), kifejezetten a Velencében nyomtatott könyvek fametszetű illusztrációinak ismeretét tételezi föl, hatását tükrözi.

A fentiek figyelembevételével, az ötös csoporton belül egy kéz munkájának tartjuk a Cassianus és az Aristotelés díszítését, egy másikénak a Bedát és az Evangelistariumot. Az Averulinus ezek egyikéhez sem kapcsolható egyéni munka, de szintén velencei jellegű.

Hogy azonban ezeket a velencei hatás alatti kódexeket Velencében tanult magyar miniátorok készítették-e, vagy pedig a stílust Budán dolgozó velencei mesterek honosították-e meg, természetesen továbbra is nyílt kérdés marad. Vannak végül olyan, Budára datálható korvinák is, amelyekből nem áll össze csoport, hanem egyedi darabok (vagy csak egy-egy maradt fönn ezekből a csoportokból). Ilyenek a müncheni Aristeas, amelynek címlapja és a New York-i Kálmáncsehi-breviárium egyik ferrarai módra díszített lapja közt nagy hasonlóság van ugyan, de a színvonalbeli különbség olyan nagy az Aristeas rovására, hogy nem tekinthetjük De Castello munkájának. Ugyancsak De Castello stílusával rokon, de az Aristeashoz nem kapcsolható kódex a római Missale.

Problémát jelent a „budai stílus" végleges tisztázásánál az Escorial-beli Platón-korvina címlapja is, amely föltétlenül budainak látszik - elsősorban a keretdísz fekete alapozása és gazdag színes motívumokkal való kitöltése alapján -, de a puttók gyöngéd, finom kivitelezése, Mátyás nagyon kvalitásos és legfeljebb a Marlianus-kódex Mátyás-arcképével párhuzamba állítható portréja már semmi rokonságot nem mutat az eddig tárgyalt, a miniatúra szempontjából budainak minősülő korvina-címlapokkal.

Utolsónak említjük az egyik legtöbb problémát jelentő Graduálét, amelynek szinte teljes lapot kitöltő első képe és 45 nagy iniciáléja flamand művészek munkájának tűnik, míg első lapjának kis iniciáléi és a 7. lapon a zsidók kánaáni bevonulását ábrázoló jelenet nemcsak hogy olaszos, hanem egyenesen a budai stílus körébe utalható. A két teljesen különböző elem együttes előfordulása a budai királyi kápolna számára készült szerkönyvben megmagyarázható azzal, hogy ott az éneklés „flamand módra", flamand énekesek részvételével folyt. Velük együtt flamand illuminátor is jöhetett Budára.

A CORVINA TARTALMA ÉS JELENTŐSÉGE

A könyvtár fejlődésében nemcsak a fokozott külső pompára való törekvés tapasztalható, hanem Mátyás könyvtárának tartalmában is valami rendkívülit, valami szokatlanul nagyot, a legnagyszerűbb könyvtárt akarta létrehozni. Bartolommeo della Fonté alig fél évvel a király halála előtt, 1489. szeptember 16-án Firenzéből azt írta, hogy „a királynak az a szándéka, hogy amint minden más dologban, ebben a könyvtárban is felülmúlja a többi uralkodót" és véleménye szerint „fölül is fogja múlni őket".

Miben állt volna ez a felülmúlás? Nem pusztán külsőségekben, hanem teljességben is. A humanista könyvtár ugyanis nem a mai értelemben vett tudományos könyvtár volt. A hangsúly nem azon volt, hogy egyre növekvő szervezet legyen, amely a legújabb eredményeket, a tudomány legújabb alkotásait gyűjti folyamatosan, hanem a befejezettségre törekedtek. A humanizmus eszményképe a klasszikus ókor lévén, a humanisták szemében a valóban értékes irodalom a régi irodalom, főleg a klasszikus görög és latin auktorok alkotásai, hozzájuk számítva az ókori világban élt egyházatyákat, a keresztény irodalom első századait, hiszen azok még a klasszikus, romlatlan nyelveken írtak. A könyvtár tehát ennek a tudásnak tárháza, az értékek összessége. Ennek az összegyűjtése, a még ismeretlen, lappangó művek felkutatása, lemásoltatása a könyvtáros feladata, a tudósoké az, hogy ezeket tartalmilag minél megközelíthetőbbé tegyék kommentárok útján, illetve, hogy a különböző romlott szövegvariánsokból a legjobban emendált szöveget állítsák össze, a görög szerzők műveit pedig lehetőleg latin fordításban tegyék megközelíthetővé, hiszen még a tudósok közül is csak kevesen értettek görögül. Ezért a humanista irodalom legnagyobb és legfontosabb része mindig a fordítás és kommentálás volt. Ami ezen túl van, elsősorban alkalmi iratok, antik mintákat utánzó dicsőítő versek és levelezés, azt valószínűleg maguk se vették egészen komolyan - talán a levelezés kivételével, amelyet összegyűjtött kötetekben terjesztettek. De egyébként inkább csak a föltűnés, hírnévszerzés, anyagi támogatás elérésének eszköze volt. Jellemző, hogy Naldus könyvjegyzékében egyetlen írókortárs neve sem szerepel a Corvina állományában.

Az ilyen könyvtár tehát annál jelentősebb,, minél teljesebben tartalmazza az értékesnek elismert irodalmat. Elvben tehát el lehet érni a teljességnek, a befejezettségnek az állapotát. Mátyás előtt ez az eszmény lebeghetett és ezt akarta élete utolsó éveiben lázas sietséggel elérni. Fontius is ebben fáradozott, hogy a király megbízásából „minél gyorsabban és minél könnyebben be lehessen fejezni". Ennek az érdekében folyt most már fokozott erővel a másoltatás és illuminálás Firenzében, indult meg Bécsben, és bizonyára fokozódott Budán.

Fényének és növekedésének tetőfokán volt a Corvina Könyvtár, amikor a nagy király halála megakasztotta ezt a rohamos fejlődést.

Mekkora lehetett ekkor a kódexek és nyomtatott könyvek száma a Corvinában? Ez a kérdés mindig izgatta a fantáziákat. A XVII. században fölbukkant mesés szám az ötvenezer könyvről természetesen nagyon messze áll a valóságtól. De tarthatatlanok a későbbi, túlságosan alacsonyra vett számok is: 4-500 kötet. A becslések szélsőséges különbségének oka az, hogy pozitív adataink a Corvina Könyvtár kötetszámára vonatkozólag nincsenek. Ha gondosan mérlegre teszünk minden számba vehető körülményt: a kortársak megjegyzéseit, az itáliai humanista uralkodói könyvtárak analógiáját, a Corvina helyiségeinek valószínű nagyságát és berendezését, a kötetek elhelyezésének módját, az elődöktől örökölt kódexek föltételezhető mennyiségét, a másoltatás és beszerzés valószínű ütemét a könyvtár fejlesztésének különböző szakaszaiban, akkor nagy valószínűséggel 2000-2500 kötetre tehetjük a kódexek és nyomtatott könyvek együttes számát a királyi könyvtárban. (Ebből a számból csak egészen kis rész eshetett a nyomtatott könyvekre). Nem látszanak tehát túlzásnak a német humanistának, Brassicanusnak a szavai, aki pedig már elhanyagolt és nagyon megdézsmált állapotban látta a Corvinát 1525-ben: „Megnéztem valamennyi könyvet. De mit mondjak, könyveket? Ahány könyv, annyi kincset láttam... Akkor igazán úgy látszott, nem könyvtárban, hanem - amint mondják - Jupiter ölében voltam. Annyi volt itt a görög, valamint a héber kötet, amelyeket Mátyás király Konstantinápoly eleste és sok más görög város pusztulása után mérhetetlen pénzen vásárolt össze Görögország belsejéből... Annyi volt itt a régi és újabb latin könyv... mint tudomásom szerint sehol máshol."

A királyi könyvtárhoz járult még a palotában Beatrix királyné kisebb, talán 50-60 kötetet kitevő egyéni gyűjteménye, a királyi kápolnához tartozó, talán 50-100 díszes szerkönyv és főleg annak a papi testületnek, amelyet Mátyás a palotabeli királyi kápolna mellett alapított, túlnyomóan teológiai, egyházjogi, liturgikus könyvanyaga, 6-800 kötettel. Tehát mintegy 3000 kötetre tehetjük a budai palota különböző gyűjteményeinek együttes állományát.

De alapjában véve ez a szám keveset mond. Nem a kötetek, hanem a művek száma a fontos. Egy kódex pedig igen sokszor nem egy, hanem több művet tartalmaz, méghozzá különböző szerzőktől is. Ha így a művek és nem a kötetek szempontjából vizsgáljuk az állományt és figyelembe vesszük nemcsak a Corvina fönnmaradt töredékét, hanem azokat az adatokat is, amelyekből elveszett művek meglétéről értesülünk vagy ilyenekre következtethetünk, akkor látjuk csak, milyen gazdag volt ez a könyvtár, mennyire sokoldalú, és mennyire reálisnak látszott az a terv, hogy megközelítse a „teljes" könyvtár fogalmát - humanista értelemben. Eddigi eredményeink szerint körülbelül 650-re tehetjük a Corvina Könyvtárból fönnmaradt vagy hitelesen ismert művek számát, s ezen az alapon a királyi könyvtár állományát 1490 körül 4-5000 műre becsülhetjük. (Ebben a számban nincs benne az említett kápolnai könyvtár anyaga.)

A szerzőknek és a műveknek ez a sokasága, a tartalmi gazdagság volt az oka a Corvina Könyvtár hírének, nem pedig pusztán a kötetek pompás külseje, a helyiségek fényes berendezése. Hiszen nemcsak Itáliában voltak olyan uralkodói könyvtárak a XV. században, amelyeknek szépsége vetekedett a Corvináéval (a Medicieké, Sforzáké, Estéké, az Aragón-házé, Federigo de Montefeltro urbinói hercegé), hanem az Alpoktól északra is, pl. Vencel német és cseh királyé, akinek kódexei pompásabbak voltak a korvináknál. Sőt ha a magyar Anjou-kor legszebb kódexeire, a Képes Krónikára, a Magyar Anjou Legendáriumra, a Nekcsei Bibliára gondolunk, akkor inkább az tűnik fel, hogy Mátyás király könyvei közt aránylag kevés van olyan, amely gazdagságban melléjük állítható. Még az uralkodása utolsó öt-hat évében Firenzében és Budán festett kódexeknek is többnyire csak az első vagy az első két levele gazdagon díszített, a kódex belsejében néhány csodálatos finomságú iniciálén, virágos lapszéldíszen túl ritkán van más szemet gyönyörködtető, mint az egyenletesen szép írású szöveg. A korvinák közt sok az úgynevezett fehér indafonatos, minden nagyobb követelmény nélküli átlagos munka.

Tartalmi szempontból viszont kétségtelen, hogy a Corvinával az Alpoktól északra semmiféle más gyűjtemény nem versenyezhetett. S ha a görög kódexeket és a tartalom változatosságát nézzük, akkor talán az itáliaiak is alig, legföljebb a Vatikáni Könyvtár. Ma még ugyan hozzávetőlegesen sem tudjuk megmondani, hogy mennyire közelítette meg a Corvina Könyvtár állománya az elképzelt teljességet, az akkor ismert egész irodalom birtoklását, de hogy nemcsak az átlagosan ismert és könnyen hozzáférhető művek gyűjteménye volt, arra nézve már az az egy adat is sokat mond, hogy a Corvinából fennmaradt művek hatvan százaléka olyan, ami Mátyás király haláláig nem jelent meg nyomtatásban. A Corvina Könyvtár túlnyomóan kéziratos jellegének, a nyomtatott könyvek csekély arányának tehát nemcsak esztétikai oka volt. Annyi pusztulás után a Corvina Könyvtár állományából maradtak fönn olyan kódexek, amelyek a bennük foglalt műveknek egyetlen példányai. Nemcsak a Mátyás királynak ajánlott Naldus-, Carbo-kódexek ilyenek, hanem Konstantinos Porphyrogen-netosnak a bizánci udvari szokásokról írt műve és Niképhoros Kallistos egyháztörténete is. Vannak adataink olyan kódexekről is, amelyeknek pusztulásával az illető munkának egyetlen példánya veszett el: Brassicanus írja, hogy látta a Corvinában a teljes Hyperidest gazdag magyarázatokkal. Cresconius Corippus „Iohannis"-ának (a líbiai háborúról szóló eposz) ma ismert egyetlen kódexe csak hét könyvet tartalmaz. Cuspinianus nyolc könyvét látta „a királyi könyvtárban Budán". Ugyanő kölcsönözte ki a könyvtárból azt az eredeti, görög nyelvű, „csodálatosan régi" Prokopios-kódexet, amelynek szövege ősze-rinte jobb és teljesebb a fönnmaradt latin fordításnál. A kölcsönvett kódexet visszaadta, és az elpusztult.

Maguknak az egyes fönnmaradt korvináknak szövegkritikai értékelésével még keveset foglalkozott a filológiai tudomány. Bizonyos, hogy a korvinák nagy többsége nem a ma ismert legjobb, leghitelesebb szövegeket tartalmazza. De ez természetes. Ha ma ötszáz év tudományos kutatómunkája után a klasszikus auktoroknak régibb és jobb szövegeivel bírunk, mint amilyeneket annak idején Mátyás király könyvtárosai meg tudtak szerezni, abban nincs semmi meglepő. A Corvina számára azokat a szövegeket másolták, amelyek akkor hozzáférhetők voltak, s ezek semmivel sem rosszabbak, mint a korabeli, más olasz humanista könyvtárak kódexszövegei. De még így is vannak köztük különösen értékesek (pl. a Statius-féle Sylvae-korvina), amelyek az illető mű legjobb kéziratai közé tartoznak. A törekvés mindenesetre megvolt arra, hogy ha mód van rá, többféle, illetve jobb szöveget szerezzenek. Másként mi oka lenne annak, hogy egyes szövegek több példányban is fönnmaradtak a Corvinából (pl. Livius)?

A Corvina tartalmi értéke és gazdagsága szempontjából különösen feltűnő a görög szerzők eredeti nyelvű és latinra fordított műveinek nagy száma. A Corvinából ismert 650 műnek mintegy harmadrésze származik görög szerzőktől, akik - néhány későbbi bizáncitól eltekintve - ókoriak. A görög művek száma tehát majdnem annyi, mint az ókori latin szerzők műveinek száma és több, mint a középkori és humanista iratok együttes mennyisége. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyvtárt meglátogató külföldi humanisták elsősorban az értékesnek tartott anyagot igyekeztek megszerezni Budáról, illetve azokról jegyeztek föl adatokat. A számarány mégse puszta véletlen. Hogy csak a fontosabb görög szerzőket említsük: Aischylos, Aristotelés, Athenaios, Basilius, Dionysios Halikarnasseus, Diodóros hó Sikeliotés, Eusebios, Gregorios Nyssénos, Gregorios Nazianzénos, Hésiodos, Homéros, Hyperidés, Isokratés, Konstantinos Porphyrogennétos, Origenés, Philostratos, Platón, Plótinos, Polybios, Plutarkhos, Ptolemaios, Sapphó, Sophoklés, Strabón, Theophrastos, Thukydidés, Xe-nophón, Zónaras. Naldus Naldius azt mondja könyvtárismertetőjében, hogy az ott meglevő görög szerzők neveit alig lehetne fölsorolni.

Ami a görög kódexeket illeti, fontos megjegyezni, hogy alig van köztük címeres, tehát olyan, ami a korvinák biztos hitelesítő jegyével rendelkezik. Ami görög korvinát ma ismerünk, azoknak hitelességéről -kettő kivételével (ezekben is csak a kötéstáblán van címer) - nem címer, hanem csak történeti adatok tájékoztatnak. Ezért a Budáról elhozott görög kódexek legnagyobb részéről sohase fogjuk tudni megállapítani, hogy egykor Mátyás király könyvtárába tartoztak.

A görög korvináknál is kevesebbet tudunk a héberekről, amelyeknek sokaságáról Brassicanustól értesülünk.

A görög kódexek díszítetlen volta - a ránk maradtak közt egy sincs díszesebb - megint csak a könyvgyűjtés tartalmi indítékát bizonyítja. Ezeket a régi, többnyire rongált, pusztuló kódexeket igazán nem szerezhették meg szépségük miatt, hanem csak tartalmukért, főleg latin fordítás céljára, mintegy a könyvtár nyersanyagául. Hiszen a XV. századi humanisták közül kevesen értették a görög nyelvet Itáliában is, Magyarországon is. Budán másolt görög kódexekről nem is tudunk. De annál inkább arról, hogy itt komoly fordítótevékenység folyt. Bonfini Mátyás király számára fordította görögből latinra Aphthonios Sophistát, Hermogenést, Hérodianost, a két Philostratosnak több művét. A Philostratos-fordításokat tartalmazó kódex egyike a legszebb korvináknak. A föltehetően dísztelen görög eredeti elveszett; a fordítás megszerzéséért Mátyás halála után egész szervezett akció folyt, végül is Gremper könnyeivel csikarta ki az ajándékozást az érzékeny szívű Ulászló királytól a bécsi humanista kör megbízásából. így maradt fönn ez a példány.

Angelo Poliziano Itáliából ajánlkozott Mátyás királynak, hogy sokat fordítana számára görögből. A Corvina Könyvtárról tehát nyugodtan elmondhatjuk, hogy maga is közelebb hozta az elsüllyedt görög világot a humanista Európához.

A fordítás mellett jelentős humanista tevékenység volt a szövegjavítás, az úgynevezett emendálás. Ez a munka a Corvina Könyvtár állományában is folyt. Nemcsak Vitéz János nagyszámú, saját kezű emendálásai és erről szóló bejegyzései bizonyítják ezt jó néhány korvinában, hanem sok más is. Naldus Naldius maga írja, hogy Mátyás parancsára a Firenzében készülő kódexek emendálásával foglalkozik. Félix Ragusinus Petancius, mint a budai másolóműhely utolsó vezetője, Oláh Miklós elbeszélése szerint, nagy nyelvtudása alapján „szorgalmasan ügyelt arra, hogy hiba ne csússzék a szövegek másolásába". Komoly bizonyítéka a szöveg nagyfokú megbecsülésének, hogy még a legdíszesebb korvinákban is megtalálhatók a szépséget rontó emendálások.

Fordításon, szövegellenőrzésen kívül irodalmi munkásság is folyt Mátyás udvarában a Corvina Könyvtár anyagának fölhasználásával. Ransanus azt írja, hogy művének megírására a királyné ösztönözte, aki egy kódexet adott át neki olvasásra, egy „series principum"-ot, amely Attilától Mátyás király koráig tartalmazta Magyarország történetét, hogy irodalmibb stílusban, „stilo paulo cultiore" dolgozza föl a tárgyat. Ransanus föl is sorolja, hogy a megíráshoz milyen munkákat használt föl, bizonyára a Corvina anyagából. Bonfini Mátyás király megbízásából fogott hozzá a Rerum Hungaricarum decades elkészítéséhez, bár csak jóval később, Ulászló uralkodása alatt fejezte be. Az ő könyve éppen úgy nem jöhetett volna létre a Corvina Könyvtár használata nélkül, ahogy Thuróczy krónikája se. Azt is tudjuk, hogy Mátyás király maga adott utasítást Váradi Péter kalocsai érseknek, hogy gyűjtse össze annak a Janus Pannoniusnak epigrammáit, aki pedig mint lázadó, összeesküvő az ítélet elől menekülve halt meg.

Ez az intézkedés is Mátyás személyes részvételét bizonyítja a könyvtár életében. Ugyanerről az irányító befolyásról olvashatunk a könyvtáros Ugoleto egyik levelében, amelyben jelzi, hogy elkészültek Firenzében azok a kódexek, amelyeket „a te parancsodra" másoltak le.

Amennyiben ideje engedte, használta is a király a könyvtár anyagát. Szívesen olvasta a történetírókat, Liviust, Caesart, Curtiust, Silius Italicus eposzát. Járatos volt a filozófiában, teológiában, érdemben tudott hozzászólni ilyen kérdésekhez. Ismerte a hadtudományi irodalmat, érdekelte a csillagászat, nemcsak az asztrológia. (Az ő jelenlétében folytatott csillagászati vitát udvari csillagásza, Ilkusz Márton Johannes Sterczével.) Környezetének még világi nagyjait is próbálta megbarátkoztatni az olvasással. Nemcsak Galeotto mesél el egy esetet, amikor Mátyás meginti azokat, akik kinevették Báthory Miklós püspököt, mert még a tanácskozás megkezdése előtti időt is olvasásra használta. Galeotto híradásának hitelességét bizonyítja, hogy az a Báthory-címeres Ciceró-kódex, amelyet Galeotto cím szerint is megemlít, ma is megvan. De Bonfini is arról ír, hogy mikor megérkezett a királyhoz Itáliából és átnyújtotta neki ajándékba hozott könyveit, Mátyás előbb figyelmesen olvasott belőlük, azután szétosztotta olvasásra a körülötte levő főpapok és országnagyok közt. Ha azt a szándékát, hogy Marsilius Ficinust Magyarországra csábítsa, nem is tudta elérni, de a neoplatonista filozófia otthonra talált udvarában a Bandini vezette humanista körben, amelynek szümpozionjai, a király részvételével, ott folyhattak le a Corvina Könyvtárban, amelyben az irodalom és tudomány minden ága képviselve volt: költészet és dráma, filozófia és teológia, orvostudomány, földrajz, retorika, grammatika, szónoklattan, építészet, hadtudomány, matematika. S a szerzők közt sok nép és korszak írói: klasszikus ókoriak, középkori skolasztikusok, arabok és humanisták, latinul, görögül, héberül. De ott voltak a kezdő lépéseit tevő magyar, sőt magyar nyelvű irodalom képviselői: Janus Pannonius latin versei, Thuróczy krónikája, Bátori László magyar nyelvű bibliája.

Hatalmas, gazdag gyűjtemény, alkalmas arra, hogy későbbi századok számára az első nemzeti könyvtár alapjává legyen, ha méltó utódok kezébe kerül és a történelmi események el nem sodorják.

HANYATLÁS ÉS PUSZTULÁS

Mi lett a könyvtár sorsa Mátyás király halála után ? Az bizonyos, hogy nem szűnt meg, hanem eredeti helyén maradt 1490-től 1526-ig, tehát Mátyás király egész uralkodásánál hosszabb ideig. De fönnállása már csak lassú haldoklás volt. Mátyás politikáját, egész életművét, s így könyvtárának fejlesztését is csak hozzá hasonló méretű egyéniség tudta volna tovább folytatni. Ulászló erre a feladatra teljesen alkalmatlannak bizonyult. A pénzhiány és szegénység ettől kezdve állandó kísérője lett a magyar királyi udvarnak - egy gazdag országban - egészen Mohácsig. A napról napra élés filléres gondjai közt lehetetlen volt a Corvina fejlesztése vagy csak méltó szinten való megőrzése is.

Súlyos veszteség volt már az, hogy a szebbnél szebb kódexek egész tömege, valami 150 darab, maradt befejezetlenül Firenzében és került a Mediciek meg más tulajdonosok kezébe. Ulászló ígérete, amit nagy sokára, 1498-ban firenzei levélváltásában olvasunk, hogy „őt a könyvtár tökéletesítésének ugyanaz a vágya tölti el" és a kódexeket be fogja fejeztetni, természetesen nem lehetett több üres szónál.

A tényleges állományt talán már Mátyás halálakor érte veszteség, mert elképzelhető, hogy bécsi udvarában ottmaradtak kötetek. (Talán ez a magyarázata, hogy olyan sok korvina maradt ránk bécsi humanista birtokból, amelyekben a címert igyekeztek eltüntetni.) De az bizonyos, hogy kár érte akkor, amikor Corvin János csontmezei veresége után az egyéb kincsekkel együtt Budáról elmenekített könyveket a győztesek visszahurcolták eredeti helyükre s közben alkalmuk nyílt a zsákmányolásra is.

Ezután született a könyvtár megvédésére irányuló országos határozat: a könyvtárból, amely az ország dicsőségére készült, semmit se szabad elidegeníteni; Corvin János azonban az országnagyok ellenőrzésével elvihet belőle könyveket a maga számára. Föltehető, hogy Corvin János föl is használta az engedélyt. Erről tanúskodik néhány fönnmaradt korvina, amely valószínűleg Corvin János özvegyén keresztül került nyugatra.

Az első veszteségek után egy időre, Ulászló uralkodásának kezdetén, úgy-ahogy rendbe jöhetett a könyvtár - bár könyvtárosról többet nem hallunk. A könyvfestőműhely se szűnt meg rögtön. Ez abból látszik, hogy egyes Budán, Mátyás király számára megkezdett kódexeket Ulászló számára fejeztek be: a címer szívpajzsára a fekete holló helyett a lengyel fehér sas került. Mégis minden jel arra mutat, hogy 1492 után már nem működött a királyi könyvfestő műhely. Ha Ulászló még hébe-hóba kap is egy-egy kódexet ajándékba, azt már nem a királyi műhely készítette. A scriptorok és illuminátorok egy része valószínűleg hazatért a távozó olasz humanistákkal együtt Itáliába, más részük a királyi kancelláriában kaphatott alkalmazást. Végül, de nem utolsósorban munkát kaphattak a különböző fényes humanista főpapi udvarokban, ahol a könyvgyűjtés nem szűnt meg. Ezekbe decentralizálódott a könyvművészet, ugyanúgy, mint a királyi udvar egész korábbi humanizmusa.

Sajnos mindez csak föltételezés, mert a püspöki könyvtárak a XVI. század török harcaiban mind elpusztultak. Mikor egy-egy város török kézbe került, a hódító fölgyújtotta azt. Az ostromok előtt a legfontosabb templomi kincsekkel együtt csak egy-egy díszes szerkönyvet tudtak elmenekíteni. Megdöbbentő, hogy mennyire nem maradt semmi a középkori pécsi, győri, egri, kalocsai, nagyváradi, bácsi könyvtárak anyagából. Nincs tehát összehasonlító anyagunk arra, hogy a Corvina Könyvtár, a királyi másolóműhely hatásának magyarországi szétsugárzását, a budai műhely szétszóródó tagjainak további hazai munkásságát föltárhassuk.

Magára a királyi könyvtárra nézve annyi bizonyos, hogy az 1490-es évek második felében már sem a királyi másolóműhely, se vásárlás, külföldi másoltatás nem gyarapítja, hanem elhanyagolás, pusztulás a sorsa. Az egykorú források arról tájékoztatnak, hogy a kódexek porban, piszokban hevernek, férgek rágják őket, nehéz köztük megtalálni valamit. - Mi értelme lett volna ilyen körülmények között pompás kódexeket festetni és ragyogó kötésekkel ellátni? Hogy azután odadobják a többi közé, átengedve az enyészetnek?

Ulászló idején már megkezdődött a könyvtár legértékesebb anyagának széthurcolása is; ez II. Lajos uralkodása alatt fokozott mértékben folytatódott. Élelmes követek és külföldi humanisták sorra szerezték meg a latin és görög kódexeket, s azt kell mondanunk, szerencsére. Mert ezek legalább megmaradtak. Főleg a bécsi humanisták (Cuspinianus, Gremper, Brassica-nus) jártak elöl a könyvtár széthordásában.

Mégis, legalább mennyiségben, a könyvtár zöme még együtt volt akkor, amikor Szulejmán szultán 1526-ban bevonult Budára. Pestet, Budát elhamvasztotta, de a királyi palotát megkímélte ettől a sorstól. „Mivel benne tartózkodott, nem tartotta illendőnek a fölégetését." De „a nyomorult királynak a várban levő tömérdek kincsei, házi berendezése, ágyúi, ágyúgolyói lefoglaltattak". A tömérdek elhurcolt zsákmány közt kellett lenniük a Corvina Könyvtár díszes köteteinek is, mert ettől kezdve sorra bukkannak föl korvinák Konstantinápolyban, és a végső maradványokat 1862-ben a Magyar Tudományos Akadémia egy küldöttsége megtalálta a szeráj helyiségeiben. Ezek egy-két kivétellel ma szultáni ajándékként Budapesten vannak.

A könyvtár elpusztulásának lesújtó tényébe a XVI-XVIL században se a hazai, se a külföldi közvélemény nem tudott belenyugodni. Pedig világos és megbízható híradások szóltak a könyvtár megsemmisüléséről. Oláh Miklós, aki 1527 őszén az özvegy Mária királyné környezetében két hetet töltött Budán, így ír: „A török Lajos királynak a Mohács melletti mezőn való halála után, ami 1526. augusztus 29-én történt, Budát a következő szeptember hó 8-án elfoglalván, részint szétszaggatta (a könyveket), részint az ezüstvereteket leszaggatva más célokra szétszórta." Brenner Márton pedig Brandolinus Lippus kiadásának 1541. augusztus l-jén, tehát Buda végleges elveszte előtt kelt előszavában azt mondja, hogy a könyvtárt „az előző években az ázsiai barbárság elpusztította, ugyanis, mikor két évvel ezelőtt szorgalmasan átvizsgáltam, alig volt ott valami nyoma korábbi fényének, ha egy-két görög szerzőtől eltekintünk".

Mégis, minél jobban múlt az idő Budának török kézre jutása után, annál jobban elterjedt és megszilárdult az a vélemény, hogy Mátyás király könyvtára ott van eredeti helyén, és sokan sorozatosan próbálkoztak, hogy a könyvtárt megszerezzék, vagy legalább megláthassák. Már 1605-ben, mikor a török nagyvezír a Rákos mezején megkoronázta Bocskait, az ennek kíséretében ott levő Alvinczi Péter kassai prédikátor átment Budára, hogy megláthassa Mátyás király könyvtárát, de nem engedték be a palotába. Enyedi Pál éneke mintegy két évtizeddel később lelkesen szól arról, hogy „most is Budán az Mátyás bibliothécája szintén úgy helyen vagyon, mint azelőtt, semmi tékozlás nem esett benne, hanem őröket rendeltek hozzá. Nem igaz az, amit a németek irtanak az bibliotheca felől, hogy Szulimán császár megégette volna és mind elveszett volna".

Későbbi, nem egészen biztos adatok szerint Bethlen Gábor is, Pázmány Péter is kísérletet tett a könyvtár megszerzésére. Arról viszont már egészen hiteles forrásaink vannak, hogy I. Rákóczi György fejedelem négy ízben is próbálkozott Husszejn budai pasánál meg a magas Portánál, hogy megszerezze a Corvina maradványait a gyulafehérvári iskola számára. I. Rákóczi György próbálkozásai éppen olyan eredménytelenek maradtak, mint a külföldi gróf Althané és Corderiusé, akik a pápa, illetve Esterházy Miklós nádor közbenjárását kérték a könyvtárba bejuthatáshoz.

Pedig az bizonyos, hogy a budai palotában a hódoltság idején is voltak könyvek, nem is kevés. Ezekből a könyvekből hoztak magukkal időnként egyet-egyet a Budáról szabadult rabok. De címeres korvina egy sincs köztük. Ezt a rettenetes állapotban levő könyvhalmazt látta meg végre Péter Lambeck bécsi udvari könyvtáros, aki 1666-ban a császári követ közbenjárása alapján azzal a megbízással ment Budára, hogy a Corvina maradványait megszerezze a bécsi császári könyvtár számára, de nem vihetett magával többet, mint három darabot. (Ezek se címeresek.) S ezeket a könyveket szemlélte nagy csalódással az olasz hadimérnök, Marsigli a budai palota még üszkös romjai közt a visszafoglalás után közvetlenül, 1686-ban. A még hasznavehetőkből mintegy 300-at jegyzékbe foglaltak és Bécsbe vittek a császári könyvtárba. Ma is ott vannak, sokat közülük sikerült is azonosítani. Csakhogy ezek a könyvek, amelyek átvészelték a hódoltság 150 évét, sohase tartoztak Mátyás király könyvtárába, hanem a már említett kápolna melletti könyvtárba. Egyszerű, dísztelen, főleg papírkódexek, nagyobbrészt nyomtatott könyvek, kevés kivétellel teológiai (egyházjog, szentbeszédek, liturgikus könyvek) tartalmúak. Mivel eredetileg is szerényebb volt a köntösük, az elhelyezkedésük, valószínűleg nem keltették föl a zsákmányolok érdeklődését; Szulejmánék otthagyták, nem tartották érdemesnek őket arra, hogy elvigyék.

A magyar humanizmus büszkesége tehát végérvényesen szétszóródott, túlnyomó többségében elpusztult. Az idegen Brassicanus is Vergilius szavait idézi, amikor erre a pusztulásra emlékezik: „Ilyenek hallatára ki tudná visszatartani könnyeit?" Hát még a mi számunkra mekkora a veszteség! Mégsem kell azt gondolnunk, hogy a Corvina Könyvtár nyomtalanul, hatástalanul semmisült meg. Nemcsak a rá való emlékezés tartotta ébren a külföldiek és hazaiak csodálatát, hanem az is bizonyos, hogy a Corvinából nyugatra került könyvek nagymértékben hozzájárultak a közép-európai humanizmus fejlesztéséhez. Mert a korvinák közül éppen a legértékesebb darabok közül maradt fönn sok, hiszen amíg lehetett, ezeket igyekeztek megszerezni a külföldi tudósok, akik a klasszikus auktorok kiaknázni való kincsesbányájának tekintették a könyvtárt. Nem egy görög auktor van, akinek munkája, eredeti nyelven vagy fordításban, a Corvina-béli példányból került bele a tudományos használatba. Az Alpoktól északra fekvő Európa főleg innen merítette a görög szerzők munkáit. Csakhogy a középeurópai humanizmus súlypontja Mátyás király halála után Buda helyett Bécsbe helyeződik át, s az eddig ismeretlen művek publikálásának dicsősége a német, főleg bécsi humanistáknak jut. Korvina-példányból adták ki Héliodóros Aithiopikáját, Polybios öt könyvét görögül is, latin fordításban is, Bessarion két munkáját, Diodorus Siculust, Niképhoros Kallistost, Salvianust, Basilius és Nazianzenus levelezését. A bécsi császári könyvtár kapuja fölött pedig a XVII. században ott volt a felirat, hogy alapjai közt fontos helye van Mátyás király könyveinek.

Kevés az, ami a Corvinából fönnmaradt, mégis a régi Buda kincseiből ezek a kódexek őrizték meg a legtöbbet. A palota egykori fölirata, melyet Bonfini szerkesztett, azt állította, hogy Mátyás dicsősége mindig fönn fog maradni, mert „érc, márvány, írás tiltja, hogy elvesszen”. S az ércnek nyoma sincs, a márványból csak töredékek maradtak, de az írás, a könyv ma is tanúskodik egy régi korszak nagyságáról, műveltségének fényéről, egy nagy király életművéről.

A KORVINÁK HAZATÉRÉSE

A 19. század elején az volt az általános vélemény, hogy a korvinák közül egyetlenegy sem maradt Magyarországon. Csak 1861-ben fedezte fel Rómer Flóris, hogy a győri püspöki könyvtárban van egy hiteles korvina, Flavius Blondus „Romae instauratae libri III." műve, és ezt egy cikkében részletesen ismertette. A kódex megelőző sorsa ismeretlen, csak annyi bizonyos, hogy a 18. században már ott volt jelenlegi helyén, így kétségtelennek kell tekintenünk, hogy kezdettől fogva Magyarországon maradt.

Még két kötet magyarországi múltja ismeretes. Az egyik korábban a pozsonyi ferencesek birtokában volt és ma az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött ősnyomtatvány: Nicolaus de Ausmo műve, a Supple-mentum summáé Pisanellae. Ez tudniillik semmiképpen sem kerülhetett volna a pozsonyi Ferenc-rendi kolostor könyvtárába, ha nem régtől fogva volt itt. (Talán nem is a Corvina Könyvtárból jutott oda, hanem eredetileg Mátyás király egyetemének, az Academia Istropolitanának könyve volt.)

Kétségtelen a magyarországi múltja az esztergomi Rainerius de Pisis Pantheologiajának, melyet 1558-ban ajándékozott Cserghő Miklós kanonok az esztergomi székesegyház akkoriban Nagyszombatban őrzött könyvtárának. Ez az úgynevezett „lövöldi korvina" azonban sohase tartozott a királyi könyvtárba, hanem Mátyás király ajándéka volt a lövöldi karthauzi kolostor számára, tehát csak tágabb értelemben vehető korvinának, mint olyan könyv, amely Mátyás király személyével van kapcsolatban.

Magyarországon volt kétségtelenül a Ransanus-kódex is, amely ugyan Mátyás király számára készült, de halála miatt már nem vette a kezébe, a szerző hazavitte magával Itáliába, és mint Bakócz Tamásnak ajándékozott könyv került Magyarországra, majd az Illésházyak dubnici könyvtárában lappangott, mígnem Jankovich Miklóson keresztül eljutott a Széchényi Könyvtárba.

A 19. század folyamán aztán megindultak a kísérletek, hogy minél több korvinát visszaszerezzenek külföldről a magyar könyvtárak számára. Az első eredmény az volt, hogy gróf Teleki Sámuel 1805-ben Strassburgban rábukkant egy Tacitus-korvinára. Ezt megvásárolta és az általa alapított marosvásárhelyi könyvtárban helyezte el. Ez a kötet azonban 1935 óta Amerikában van, a Yale egyetem könyvtárában, New Havenben. Maradandóbb eredmény volt ennél az, amikor a Jankovich-gyűjtemény megvásárlásával a Ransanus-kódex mellett a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárába került még egy korvina 1830-ban, Curtius Rufus műve. Hogy Jankovich hol és mikor szerezte meg ezt a kötetet, nem tudjuk, csak annyi bizonyos egy könyvjegyzékéből, hogy 1817-ben már az ő birtokában volt.

A Széchényi Könyvtár után nem sokkal a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára is magáénak mondhatott egy hiteles korvinát. A könyvtár alapítója, az Akadémia első elnöke, gróf Teleki József külföldön szerezte Ludovicus Carbo itáliai humanista Mátyást dicsőítő költeményét. Ez a szépen illuminált kódex Mátyás király címerét viseli, tehát az a példány, amelyet a szerző neki adott. Teleki József 1840-ben ajándékozta ezt a kódexet az Akadémiai Könyvtárnak.

1869-ben egyszerre négy korvinával gyarapodott a Széchényi Könyvtár gyűjteménye. Ebben az évben Ferenc József király részt vett a Szuezi-csatorna elkészülte alkalmával rendezett ünnepélyen. Hazatérő útjában II. Abdul Aziz szultán - (Szuez akkor még a török birodalomhoz tartozott) - megajándékozta őt négy hiteles, eredeti kötésben levő korvinával a Topkapi-szeráj könyvtárából. A köteteket Ferenc József a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta át, így került annak könyvtárába Szent Ágoston De civitate Deije, Polybios történeti munkája, Plautus vígjátékai és Trapezuntius Retorikája.

Néhány év múlva, 1873-ban vásárlás útján szerezte meg a Széchényi Könyvtár egy magyar könyvgyűjtő, Farkas Lajos hagyatékából a Scholasticus-korvinát. Hat évvel később pedig egy olasz cégtől vette meg a korábban a milánói Trotti-könyvtárban őrzött Damascenus-korvinát.

Minden korábbinál nagyobb esemény volt a magyarországi korvina-gyarapodás terén, hogy 1877-ben II. Abdul Hamid török szultán viszonzásul, hogy a török-orosz konfliktus alkalmával a magyar ifjúság nyíltan Törökország mellett foglalt állást, a Topkapi-szerájban őrzött majdnem valamennyi korvina-gyanús kódexet ide ajándékozta. 35 kódex került így az Egyetemi Könyvtárba.

Sajnos a törökök az eredeti, megrongálódott kötéseket eldobták és egységes, új török bőrkötéssel látták el valamennyit, ami a kutatás számára nagy veszteség volt. A 35 kódex közül csak 9 viseli Mátyás és egy Beatrix címerét, egy esetben a színes festésű, budai aranymetszés a hitelesítő bizonyíték, egyes darabokról pedig újabban sikerült megállapítani a Corvinaeredetet azon az alapon, hogy Vitéz János bejegyzései, emendálásai vannak bennük.

1889-ben ismét az Akadémiai Könyvtár jutott, ha nem is egy teljes korvinához, de Kyeser Bellifortis című munkájának egy töredékéhez, amely hosszú időn keresztül Liber de septem signis téves címen vált ismertté. Vámbéry Ármin adta ezt az Akadémiának, aki azt mint a Konstantinápolyba küldött akadémiai bizottság tagja szerezte meg a Topkapi könyvtárából.

Kalandos úton jutott mai helyére, az Országos Széchényi Könyvtárba két korvina. Ferenc modenai herceg még 1847-ben ajándékozott a magyar nemzetnek egy Chrysostomus- és egy Hieronymus-korvinát, de mielőtt azok Magyarországra érkeztek volna, kitört a szabadságharc. Ezért útközben Bécsben lefoglalták a köteteket, és előbb az Udvari Levéltárban, utóbb az Udvari Könyvtárban őrizték őket. Csak 1891-ben adta vissza ezeket Ferenc József. Csakhogy az első világháború vesztes befejezése után kénytelenek voltunk kiadni az olaszoknak, s így visszakerültek a modenai Este Könyvtárba. A magyar-olasz viszony javulása után, 1927-ben visszaadták az olaszok.

Kisebb gyarapodást jelentett - ugyancsak a Széchényi Könyvtár számára - még az, hogy a Bosznia-Hercegovinái Múzeumból sikerült 1897-ben megszerezni a raguzai Domonkos-rendiektől oda jutott Cyrillus-korvinát, 1905-ben Emich Gusztávtól vásárolták meg a Victorinust, 1908-ban pedig a müncheni Rosenthal antikváriustól a Petancius-tekercset.

Rendkívüli eseményt jelentett 1932-ben a Magyarország és Ausztria közt megkötött velencei kultúr-egyezmény, ami lehetőséget adott arra, hogy a Monarchia felbomlása következtében egyes magyar kulturális javak Bécsből visszatérjenek Magyarországra. Egyéb nevezetes kódexek (Anonymus, Képes Krónika stb.) mellett ekkor 16 hiteles korvina érkezett haza és került a Széchényi Könyvtárba, köztük olyan pompás példány, mint a Philostratus.

1936-ban vásárlás útján szerezte meg Göttweigből Faragó József antikvárius közvetítésével a Bessarion-korvinát a Széchényi Könyvtár.

Ezek után már csak két egyedi gyarapodást lehet megemlítem: 1939-ben Ernst Lajos könyvárus hagyatékából vásárolta meg a Széchényi Könyvtár a Baptista Mantuanus-kódexet, 1964-ben pedig Londonban a Sotheby cég árverésén a Cyprianus-korvinát.

A 60-as években az Akadémiai Könyvtár sikertelenül próbálkozott a Salisburyban az Abbey magángyűjteményben őrzött Martialis-korvina megszerzésével. Sajnos a Sotheby céggel való tárgyalások meghiúsultak, és később a kódex árverésen magánkézbe került, Franciaországba!

Így ma 53 korvina van Magyarországon, a fönnmaradt hiteles kódexeknek körülbelül egynegyed része.

Tartalom

Előzmények
Kialakulás és fejlődés
A corvinák illuminálása
A Corvina tartalma és jelentősége
Hanyatlás és pusztulás
A corvinák hazatérése

 

Forrás
Bibliotheca Corviniana, Budapest, 1992. 7-28. p.
 
Képek